Egy
lélek állt az Isten
közelébe'
S az örök
napsugárban
reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy
vonzza már a föld,
És keserűn kelt
ajkán a "miért",
Mikor az Isten
intett neki:
"Készülj!
Valaki ott lenn meg
akar születni,
Neked szőtték e
színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici
lábakat;
És most hiába, le
kell szállanod,
Öröktől fogva te
vagy kiszemelve,
Hogy e testet
betöltsd,
Mint bor a kelyhet,
ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz,
ennek meg kell
lenni!"
S szólt a lélek: "Én
nem akarok menni!
Én boldog vagyok
Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy
egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy
le kell szállanom,
S elhagynom búsan és
reménytelen
Az angyalokat,
testvéreimet?
Mit vétettem, hogy
le kell szállanom,
S felöltenem a
gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök
köntösét,
A nekem szabott
hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a
Végtelennek vére,
S láng, mely üveg
alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy
bezársz engemet
Kehelybe, amely
megrozsdásodik,
S ampolnába, mely
romlandó cserép?!"
És szólt az Isten
szigorún: "Elég!
A törvény ellen
nincsen lázadás!
Ha milliók mentek
panasztalan,
Talán te légy
kivétel?
Mint a fiókát az
atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg
jobban repülni,
S jobban becsülni
meg az örök
fészket!"
S az Ige alatt
meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a
kapu felé,
De onnan
visszafordult: "Ó
Uram,
Egy vágyam, egy
utolsó volna még;
Egy angyalt,
testvér-lelket
hagytam itt,
Szerettük egymást
véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak
a mennyben lehet,
Szeretném
viszontlátni
odalenn,
Ha csak egy percre,
ha csak mint egy
álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd!
Lehet, hogy
megtalálod."
|