Mondom néktek:mi
mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a
naptól este,
A színektől ha
szürke por belepte,
A csöndtől, mikor
hang zavarta fel,
A hangtól, mikor
csendbe halkul el,
Minden szótól amit
kimond a szánk,
Minden mosolytól
mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely
fájt és égetett,
Minden képtől, mely
belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik
nem teljesültek,
A lángjainktól, mik
lassan kihűltek,
Tűnő tájtól, mit
vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min
megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte
kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd
más,-minden könny,-vigasz,
Elfut a perc, az
örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér
kendő leng utána,
Sokszor könnyünk se
hull, szívünk se
fáj,
Hidegen hagy az
elhagyott táj,-
Hogy eltemettük:
róla nem tudunk,
És mégis mondom
néktek:
Valamitől mi mindig
búcsúzunk.
|