A férfi a járda szélén ült, és az utcát bámulta. Néhányan visszafordultak, és a pillantásukkal végigmérték a borotválatlan arcú, görnyedt vállú és szakadt cipőjű idegent. Ő azonban ezt észre sem vette, mert gondolata a távoli múltban járt. Már nem egy éhenkórász csavargó volt, aki az elmúlt éjszaka a vasúti híd alatt aludt, hanem egy kisfiú, aki egy piros téglaházban lakott a szomszéd utcában, több mint 20 évvel ezelőtt. Ki tudja, azóta talán már le is rombolták azt a házat. Csak remélni merte, hogy közben nem taposták agyon az árvácskákat. Különös, hogy milyen tisztán emlékezett az árvácskákra, a hintára, amit az apja fölszerelt neki, meg a kerti útra, ahol biciklizni tanult. Hónapokig tartott, míg sikerült elég pénzt félretenni arra a biciklire!

  Hirtelen vállat vont, mert a képek élénksége szinte fájt. Gondolataiban inkább továbbment még vagy tíz évet. A biciklit közben felcserélte egy motorkerékpárral, és attól kezdve ritkábban látogatott haza. Közben állása is akadt, és barátokban sem volt hiány. A szülei mindig szomorúnak látszottak, és valahogy olyan unalmas volt a társaságuk – a kocsmában sokkal jobban érezte magát. Ezekre, az évekre nem is nagyon akart visszagondolni. Amikor eladósodott, hazament, pénzt akart kérni a szüleitől. Teával kínálták, de a végén nem tudta elmondani, miért is jött. Azt viszont jól tudta, hogy apja hol tartja a pénzt, és amikor kimentek a kertbe, minden nehézség nélkül hozzájutott a pénzhez.



 Akkor látta szüleit utoljára. Külföldre ment, és szülei semmit sem tudtak róla, sem az évekig tartó bolyongásról, sem a börtönbüntetésről. De ott, a cellájában sokat gondolt rájuk, különösen éjszakánként. Amikor nem tudott elaludni és csak forgolódott, miközben a hold fénye végigpásztázta a falat; de sokszor eszébe jutottak! Ha kiszabadul, még egyszer szeretné látni őket, ha még életben vannak egyáltalán, és akarják őt látni!



  Amikor idejét letöltötte, munkát keresett a városban, de valahogy nem tudott megnyugodni. Mintha valami húzta, vonta volna hazafelé, és ettől a sürgető érzéstől nem tudott szabadulni. Minden alkalommal, amikor az utcákat járta, valami eszébe juttatta a kis téglaházat és a kisfiút, aki az iskolából szaladt hazafelé.

  Nem akart pénz nélkül érkezni, ezért vagy gyalog, vagy autóstoppal tette meg a hazaút nagy részét. Hamarabb is hazaérkezett volna, de hirtelen elbizonytalanodott. Mi joga van ahhoz, hogy ilyen állapotban a szülei szeme elé kerüljön? Vajon össze tudnák egyeztetni ezt a tönkrement, megviselt férfit azzal a fiúval, akit annyira szerettek, és aki olyan nagy csalódást okozott nekik?  

  Vett magának ennivalót, és szinte az egész napot egy fa alatt töltötte. A levél, amit aznap este adott postára, rövid volt nagyon, de órákig tartott, mire megírta. Ezekkel a szavakkal zárta: 
 

 „…tudom, nem várhatom, hogy egyáltalán látni akartok…rajtatok áll! Csütörtök reggel korán eljövök az utca végébe. Ha szeretnétek, hogy jöjjek, akasszatok ki egy fehér zsebkendőt a régi szobám ablakába! Ha ott lesz a zsebkendő, jövök. Ha nem akkor búcsút intek a régi háznak, és tovább megyek.”

  És most elérkezett a csütörtök reggel. Ő pedig megérkezett az utca végébe. De most, hogy ott volt, egyáltalán nem találta sietősnek a dolgot. Csak leült a járdára, és a köveket bámulta. Nos, hát mindörökre nem várhat vele, és – ki tudja – közben talán el is költöztek. Ha nem lesz ott a zsebkendő, megpróbál érdeklődni, mi lett velük, mielőtt elmenne a városból. Ahhoz még nem volt bátorsága, hogy végiggondolja, mit is tenne, ha a szülei nem akarnák látni őt.

  Nagy nehezen felállt, mert minden porcikája sajgott a járdán töltött éjszaka után. Az utca még mindig árnyékban volt. A hűvös hajnali levegőben megborzongott, és lassan odament a vén platánfához, ahonnan tisztán, világosan lehetett látni a régi házukat. Egy pillanatig csukott szemmel állt az ágak alatt. Majd mély lélegzetet vett, és kinyitotta a szemét. Azután meg csak állt és állt, szemét meresztve bámult!



  A nap már rásütött a kis piros téglaházra, de most már nem kis piros téglaháznak látszott, mert a ház össze fala ünnepi fehérbe öltözött! Minden ablakban lepedők lógtak, párnahuzatok, törülközők, abroszok, zsebkendők és szalvéták, a padlásszobából pedig fehér muszlinfüggönyt fújt ki a szél a tetőre.

Az egész ház úgy ragyogott a reggeli napsütésben, mintha hóból épült volna! Szülei semmit sem bíztak a véletlenre! A férfi felemelte a fejét, és a megkönnyebbülés kiáltása szakadt fel belőle. Azután végigszaladt az utcán, s egyenesen be a nyitott ajtón át! 



  Isten vár. Várja, hogy akik elveszettek voltak, most visszataláljanak Teremtőjükhöz. Ő nem örül az emberek nyomorúságain, nem örül a szenvedéseiken, és nem örül, amikor a szakadékba beleesnek. Ő kinyújtja a kezét, és ki akar menteni mindenkit, hogy megismerjék az Ő végtelen kegyelmét. Isten otthagyja a kilencvenkilencet, csakhogy azt az egyet (aki lehet, hogy éppen te vagy!) megtalálja és visszafogadja. 

„…nagyobb öröm lesz a Mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége a megtérésre.”

(Lukács 15, 7)

 „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!” 
(Lukács 19, 10.)