A
férfi a járda szélén
ült, és az utcát
bámulta. Néhányan
visszafordultak, és
a pillantásukkal
végigmérték a
borotválatlan arcú,
görnyedt vállú és
szakadt cipőjű
idegent. Ő azonban
ezt észre sem vette,
mert gondolata a
távoli múltban járt.
Már nem egy
éhenkórász csavargó
volt, aki az elmúlt
éjszaka a vasúti híd
alatt aludt, hanem
egy kisfiú, aki egy
piros téglaházban
lakott a szomszéd
utcában, több mint
20 évvel ezelőtt. Ki
tudja, azóta talán
már le is rombolták
azt a házat. Csak
remélni merte, hogy
közben nem taposták
agyon az
árvácskákat.
Különös, hogy milyen
tisztán emlékezett
az árvácskákra, a
hintára, amit az
apja fölszerelt
neki, meg a kerti
útra, ahol
biciklizni tanult.
Hónapokig tartott,
míg sikerült elég
pénzt félretenni
arra a biciklire!
Hirtelen vállat
vont, mert a képek
élénksége szinte
fájt. Gondolataiban
inkább továbbment
még vagy tíz évet. A
biciklit közben
felcserélte egy
motorkerékpárral, és
attól kezdve
ritkábban látogatott
haza. Közben állása
is akadt, és
barátokban sem volt
hiány. A szülei
mindig szomorúnak
látszottak, és
valahogy olyan
unalmas volt a
társaságuk – a
kocsmában sokkal
jobban érezte magát.
Ezekre, az évekre
nem is nagyon akart
visszagondolni.
Amikor eladósodott,
hazament, pénzt
akart kérni a
szüleitől. Teával
kínálták, de a végén
nem tudta elmondani,
miért is jött. Azt
viszont jól tudta,
hogy apja hol tartja
a pénzt, és amikor
kimentek a kertbe,
minden nehézség
nélkül hozzájutott a
pénzhez.
Akkor látta szüleit
utoljára. Külföldre
ment, és szülei
semmit sem tudtak
róla, sem az évekig
tartó bolyongásról,
sem a
börtönbüntetésről.
De ott, a cellájában
sokat gondolt rájuk,
különösen
éjszakánként. Amikor
nem tudott elaludni
és csak forgolódott,
miközben a hold
fénye végigpásztázta
a falat; de sokszor
eszébe jutottak! Ha
kiszabadul, még
egyszer szeretné
látni őket, ha még
életben vannak
egyáltalán, és
akarják őt látni!
Amikor idejét
letöltötte, munkát
keresett a városban,
de valahogy nem
tudott megnyugodni.
Mintha valami húzta,
vonta volna
hazafelé, és ettől a
sürgető érzéstől nem
tudott szabadulni.
Minden alkalommal,
amikor az utcákat
járta, valami eszébe
juttatta a kis
téglaházat és a
kisfiút, aki az
iskolából szaladt
hazafelé.
Nem akart pénz
nélkül érkezni,
ezért vagy gyalog,
vagy autóstoppal
tette meg a hazaút
nagy részét.
Hamarabb is
hazaérkezett volna,
de hirtelen
elbizonytalanodott.
Mi joga van ahhoz,
hogy ilyen
állapotban a szülei
szeme elé kerüljön?
Vajon össze tudnák
egyeztetni ezt a
tönkrement,
megviselt férfit
azzal a fiúval, akit
annyira szerettek,
és aki olyan nagy
csalódást okozott
nekik?
Vett magának
ennivalót, és szinte
az egész napot egy
fa alatt töltötte. A
levél, amit aznap
este adott postára,
rövid volt nagyon,
de órákig tartott,
mire megírta.
Ezekkel a szavakkal
zárta:
„…tudom, nem
várhatom, hogy
egyáltalán látni
akartok…rajtatok
áll! Csütörtök
reggel korán eljövök
az utca végébe. Ha
szeretnétek, hogy
jöjjek, akasszatok
ki egy fehér
zsebkendőt a régi
szobám ablakába! Ha
ott lesz a
zsebkendő, jövök. Ha
nem akkor búcsút
intek a régi háznak,
és tovább megyek.”
És most elérkezett
a csütörtök reggel.
Ő pedig megérkezett
az utca végébe. De
most, hogy ott volt,
egyáltalán nem
találta sietősnek a
dolgot. Csak leült a
járdára, és a
köveket bámulta.
Nos, hát mindörökre
nem várhat vele, és
– ki tudja – közben
talán el is
költöztek. Ha nem
lesz ott a
zsebkendő, megpróbál
érdeklődni, mi lett
velük, mielőtt
elmenne a városból.
Ahhoz még nem volt
bátorsága, hogy
végiggondolja, mit
is tenne, ha a
szülei nem akarnák
látni őt.
Nagy nehezen
felállt, mert minden
porcikája sajgott a
járdán töltött
éjszaka után. Az
utca még mindig
árnyékban volt. A
hűvös hajnali
levegőben
megborzongott, és
lassan odament a vén
platánfához, ahonnan
tisztán, világosan
lehetett látni a
régi házukat. Egy
pillanatig csukott
szemmel állt az ágak
alatt. Majd mély
lélegzetet vett, és
kinyitotta a szemét.
Azután meg csak állt
és állt, szemét
meresztve bámult!
A nap már rásütött
a kis piros
téglaházra, de most
már nem kis piros
téglaháznak
látszott, mert a ház
össze fala ünnepi
fehérbe öltözött!
Minden ablakban
lepedők lógtak,
párnahuzatok,
törülközők,
abroszok, zsebkendők
és szalvéták, a
padlásszobából pedig
fehér
muszlinfüggönyt fújt
ki a szél a tetőre.
Az
egész ház úgy
ragyogott a reggeli
napsütésben, mintha
hóból épült volna!
Szülei semmit sem
bíztak a véletlenre!
A férfi felemelte a
fejét, és a
megkönnyebbülés
kiáltása szakadt fel
belőle. Azután
végigszaladt az
utcán, s egyenesen
be a nyitott ajtón
át!
Isten vár. Várja,
hogy akik
elveszettek voltak,
most
visszataláljanak
Teremtőjükhöz. Ő nem
örül az emberek
nyomorúságain, nem
örül a
szenvedéseiken, és
nem örül, amikor a
szakadékba
beleesnek. Ő
kinyújtja a kezét,
és ki akar menteni
mindenkit, hogy
megismerjék az Ő
végtelen kegyelmét.
Isten otthagyja a
kilencvenkilencet,
csakhogy azt az
egyet (aki lehet,
hogy éppen te vagy!)
megtalálja és
visszafogadja.
„…nagyobb öröm lesz
a Mennyben egy
megtérő bűnösön,
hogy nem
kilencvenkilenc igaz
emberen, akinek
nincs szüksége a
megtérésre.”
(Lukács
15, 7)
„Mert azért jött az
embernek Fia, hogy
megkeresse és
megtartsa, ami
elveszett!”
(Lukács 19, 10.)
|