A
nagy depresszió évei
alatt egy dél idahoi
falucskában
laktam.Reggelenként
megálltam Miller úr
zöldséges standja
előtt, hogy az éppen
szezonban levő
zöldségből,
gyümölcsből
vásároljak. Az étel
és a pénz igen kevés
volt abban az
időben, ezért
sokszor
cseretárgyakat
ajánlottak fel
avásárlók az árúért.
Egyik nap Miller úr
egy zsák krumplit
pakolt nekem, amikor
észrevettem egy
nagyon sovány
kisfiút, aki
szakadt, de tiszta
ruhában epekedve
nézte a zöldbabot.
Kifizettem a
krumplimat, de
közben engem is
megragadott a
gyönyörű zöldbabos
kosár látványa.
Miközben azon
gondolkodtam,
hogyvegyek-e belőle,
végighallgattam
Miller úr és a
rongyos ruházatú
kisfiú
beszélgetését.
-
Hello Barry, hogy
vagy?
-
Hello Miller úr.
Jól, köszönöm jól.
Csak csodálom a
babot... nagyon jól
néz ki.
-
Nagyon finom is.
Hogy van az anyukád?
-
Erősödik,
napról-napra
erősödik.
-
Az jó. Segíthetek
valamiben?
-
Nem uram. Csak
csodálom a babot.
-
Szeretnél belőle
hazavinni?
-
Nem uram. Nincs
mivel fizetnem.
-
Nos, mid van, amire
elcserélhetném a
babot?
-
Csak egy üveggolyóm
van.
-
Tényleg? Hadd nézzem
csak.
-
Tessék, itt van.
Nagyon szép.
-
Igen, azt látom.
Hmm, csak egy baj
van, ez kék és én a
pirosat szeretem.
Van esetleg egy
piros üveggolyód
otthon?
-
Nem egészen... de
majdnem.
-
Mondok én neked
valamit. Vidd haza
ezt a zsák babot és
mikor legközelebb
erre jársz, hozd
magaddal a piros
üveggolyódat, hogy
megnézhessem.
-
Rendben van.
Köszönöm Miller úr.
Miller asszony, aki
a közelben állt
odajött hozzám, hogy
segítsen Egy
mosollyal így szólt:
-
Van meg két ilyen
fiúcska ebben a
faluban, mindhárman
nagyon szegényes
körülmények között
élnek. Jim szeret
velük üzletelni
babért, almaért,
paradicsomért vagy
ami éppen van.
Amikor visszajönnek
a
pirosüveggolyóikkal,
és mindig
visszajönnek, Jim
úgy dönt, hogy
mégsem tetszikneki a
piros, és hazaküldi
őket egy zsák
valamilyen
zöldseggel, és
azzal, hogy hozzanak
valamilyen más színű
üveggolyót,
narancssárgát
például.
Mosolyogva jöttem
el az árusbódétól,
teljesen meghatódva
Miller úr tettén.Nem
sokkal később
Colorado államba
költöztem, de soha
nem feledtem ennek a
férfinak a "csere"
üzletét. Aztán
eltelt jó néhány
év... Nemrégiben
látogatóban jártam
Idaho államban, és
felkerestem néhány
barátomat abban
arégi kis
falucskában. Mikor
megérkeztem
hallottam, hogy
Miller úr meghalt és
pont akkor van a
temetése. Mivel a
barátaim el
szerettek volna
menni atemetésre,
hát én is velük
mentem. Mikor
megérkeztünk a
ravatalozóba,beálltunk
a sorba, hogy a
halott
hozzátartozóival
együtt részvétünket
kifejezhessük Miller
asszonynak. Előttünk
a sorban állt három
fiatalember.
Egyikőjük katonai
egyenruhában volt, a
másik kettő pedig
fekete
öltönyben,igen
elegánsan volt
felöltözve...
Mikor rájuk került a
sor Miller
asszonyhoz léptek,
aki mosolyogva nézet
rájuk férje
koporsója mellől.
Mindhárom
fiatalember
megölelte, és
megpuszilta az
asszonyt, beszéltek
vele párszót, majd a
koporsóhoz léptek.
Az
asszony lágy,
könnyes kék szemei
követték lépteiket,
amint ők egyenként
megálltak egy
pillanatra a
koporsónál,
megfogták a halott
kezet, majd tovább
indultak.
Mindhármanszemeiket
törölgetve hagyták
el a ravatalozót.
Mikor ránk került a
sor,elmondtam Miller
asszonynak, hogy ki
is vagyok, és
megemlítettem neki
azt a
régi történetet,
amit mesélt nekem
három kisfiúról és
az üveggolyóikról.
Csillogó szemekkel
megfogta kezemet, és
odavezetett a
koporsóhoz.
-
Az a három
fiatalember, akik
épp ön előtt voltak,
az a három
kisfiú,akikről akkor
meséltem. Épp most
mondták el, hogy
mennyire
értékelték,ahogy Jim
bánt velük. És most
végre, hogy Jim már
nem tudja
meggondolni magát
aszínt vagy a
méretet illetően...
eljöttek, hogy
kifizessek
tartozásukat...Soha
nem voltunk gazdagok
ezen a földön, de
biztos vagyok benne,
hogy Jim ebben a
pillanatban a
leggazdagabb
embernek tartaná
magát.
Ekkor szerető
gyengédséggel
felemelte az
élettelen ujjakat.
A
férje keze alatt
három fényes piros
üveggolyó pihent.
|