Egy
házaspár elment
vásárolni, hogy
vegyenek valamit
közelgő házassági
évfordulójuk
alkalmára.
Mindketten szerették
az antik tárgyakat,
kerámiákat,
különösen a
teáscsészéket. Az
egyik kerámia
üzletben megláttak
egy szép csészét.
A
férj megkérdezte az
eladót:
- Szabad
megnéznem ezt a
csészét? Még sosem
láttam ennyire
szépet.
A
boltos a kezébe
adta, és miközben
csodálta a mesteri
alkotást, a csésze,
legnagyobb
meglepetésére
megszólalt:
- Nem
érted, hogyan
lehetek ennyire
szép?Tudod, nem
voltam mindig
teáscsésze. Volt
idő, amikor vörös
voltam és agyagnak
neveztek. Mesterem
kiásott,
megdolgozott,
összelapított,
meggyúrt újra és
újra, én pedig
üvöltöttem a
fájdalomtól.
:-
Hagyj békén! -
üvöltöttem, de Ő
csak mosolygott, és
így szólt:
- Még
nem.
Aztán
egy gyorsan forgó
korongra helyezett
és én csak forogtam
, forogtam,
forogtam,
körbe-körbe.
-
Állíts meg!
Szédülök! -
kiabáltam, de a
Mester csak ingatta
a fejét és azt
mondta:
- Még
nem.
Aztán
betett a kemencébe.
Sosem éreztem olyan
forróságot!
Csodálkoztam, miért
akar megégetni.
Sikoltoztam. Ki
akartam jutni.
Láthattam a Mester
arcát az üvegen át,
és leolvashattam
ajkáról, ahogy a
fejét rázta:
- Még
nem.
Végül
az ajtó kinyílt,
kitett a polcra.
Hűlni kezdtem.
-
Most már jobb. -
gondoltam.
Aztán
mindenütt befestett.
A festék szaga
rettenetes volt.
Undorodtam tőle.
-
Hagyd abba! Hagyd
abba! - kiáltottam.
De
csak ingatta a
fejét:
- Még
nem.
Aztán újra
visszatett a
kemencébe. Nem
ugyanabba, mint
először.Ez kétszer
olyan forró volt.
Úgy éreztem,
megfulladok.
Könyörögtem, mindent
megbántam,
sikoltoztam és
sírtam. Közben
láttam, amint rázza
a fejét, és azt
mondja:
-
Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé
remény. Végem van.
Kész voltam rá, hogy
végleg feladjam,
mire kinyílt az
ajtó. A Mester
kivett, és újra a
polcra tett.Egy
órával később elém
állított egy tükröt
és azt mondta:
-
Nézd meg magad !
Amikor a tükörbe
néztem, alig tudtam
hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok,
ez nem lehetek én !
-hitetlenkedtem. Ez
gyönyörű! Gyönyörű
vagyok! -
kiáltottam.
- Szeretném, ha
emlékeznél arra-
mondta - tudom,
fájt, amikor
gyúrtalak,
gyömöszöltelek, de
ha nem teszem,
kiszáradsz. Tudom,
hogy szédültél,
mikor a korongon
forgattalak, de ha
megállítom a
korongot,
szétmorzsolódsz.
Tudom, hogy
elviselhetetlenül
forró volt a
kemencében, és nem
értettél, miért
teszlek oda, de ha
nem teszem,
megrepedsz. Tudom,
hogy rettenetes volt
a szag, amikor
bevontalak mázzal és
befestettelek, de ha
nem teszem, akkor
sosem erősödsz meg,
és nem lesz színes
az életed. És ha nem
teszlek újra vissza
a másik kemencébe,
nem élhettél volna
sokáig, nem lennél
elég
erős.Befejeztelek.
Olyan vagy,
amilyennek
elképzeltelek akkor
amikor hozzáfogtam a
munkához.
Így formálja Urunk
is az életünket.
Néhányan a
kemencében vagyunk,
üvöltve, sikoltozva:
‘Engedj ki!’.
Néhányan épp
színesedünk, és ez
kellemetlen, majd
megőrjít. Néhányan
körbe forgunk, és
nem tudjuk, hol
vagyunk. Csak azt
kérdezzük:-Mi
történik velem?
Minden olyan
zavaros. De Ő
tudja,hogy mit miért
tesz. Bízz benne!
|