Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az  antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

- Szabad megnéznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól.

:- Hagyj békén! -  üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én  csak forogtam , forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét  és azt mondta:

- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

- Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- Most már jobb. - gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam.

De csak ingatta a fejét:

- Még nem.

Aztán  újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó.  A Mester kivett, és újra a polcra tett.Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- Nézd meg magad !

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én ! -hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.

- Szeretném, ha emlékeznél arra- mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél,  mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek akkor amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Urunk is az életünket.  Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük:-Mi történik velem? Minden olyan zavaros. De Ő tudja,hogy mit miért tesz. Bízz benne!