Ott
ültem a
vonatsíneken,
vártam....az
egyetlen megoldást.
Nem az jött... amit
vártam.
Egy
kisfiú közeledett
felém a sínek
között. Csak
képzelődöm,
gondoltam, és tovább
bámultam a talpfák
közé szórt köveket.
- Mit
csinálsz itt?
Szőke
hajú, ötéves forma
kisfiú állt előttem.
Nagy kék szemeivel a
tekintetemet
fürkészte.
Éreztem, hogy olvas
benne, most olvassa
ki belőle az elmúlt
évtizedeket.
Elfordultam, nem
akartam, hogy lássa.
Elkéstem.
-
Ezen a vonalon nem
jár vonat.
-
Honnan?...
-
Honnan tudom, miért
vagy itt? Ismerlek,
ugyanúgy, mint
önmagadat. Ismerlek
már több évtizede...
Most eljöttem, hogy
mutassak neked
valamit.
-
Mit?
-
Állj fel! Nézz
egyenesen a sínek
közé a távolba,
látod azt a pontot,
ahol összeérnek a
sínek?
-
Látom.
- Ott
van a boldogság.
Ezen a pályán
mindenki arra tart.
Gyere induljunk mi
is.
Szegény gyermek,
hogyan mondjam meg
neki, hogy sohasem
érhet oda... ahol
összeérnek a
sínek...
-
Tudom, ne gyötörd
magad, Tudom, hogy
nem érhetek oda, de
mutatok valamit.
Nézz le a lábad elé,
mit látsz?
-
Semmit.
-
Nézd meg jobban,
láss is, ne csak
nézz. Mit látsz?
- Egy
kis virágot, lila
szirmokkal...Sok kis
virágot...Hiszen itt
mindent elborítanak
az ibolyák! Ez
gyönyörű!
-
Most nézz fel az
égre. Ott, mit
látsz?
-
Felhőket...
Bárányfelhőket. De
érdekes! Ott az
egyik... Most olyan
alakja van, mint egy
angyalnak...
Gyönyörű felhőcske!
Ott egy másik épp
most alakul ki,
mintha gomba nőne ki
az ég kék
szőnyegéből!
Csodaszép!
- Mit
érzel most, ebben a
pillanatban?
-
Boldog vagyok!...
Boldog vagyok?
-
Igen... itt és most
összeértek a sínek.
|