Egy
hideg vasárnapon
történt. A templom
parkolója hamar
megtelt. Ahogy
kiszálltam a
kocsimból, arra
lettem figyelmes,
hogy a testvérek
valamit sugdolóznak,
miközben bemennek a
gyülekezetbe. Ahogy
közelebb értem,
észrevettem egy
embert, amint
támaszkodik a
templom falának. Már
majdnem egészen
lefeküdt, mintha
aludna. Egy hosszú,
nagyon rongyos
viharkabát volt
rajta és egy kalap a
fejére húzva, hogy
már az arcát sem
lehetett látni. Egy
kb. 30 éves cipő
volt rajta, ami
olyan kicsi volt rá,
hogy kilógtak a
lábujjai. Gondoltam,
hogy hajléktalan és
hogy alszik, így
bementem a templom
ajtaján. Bent
elkezdtünk
beszélgetni. Szóba
került a kint fekvő
hajléktalan is. Az
emberek csak
mosolyogtak és
suttogtak, de senki
sem volt hajlandó
behívni, hogy üljön
le. Én sem.
Néhány perc múlva
elkezdődött az
istentisztelet.
Mindenki a
prédikátort várta,
hogy foglalja el a
helyét, és szóljon
az Igéből, amikor
kinyílt az ajtó.
Bejött a
hajléktalan, fejét
lehajtva végigsétált
a padok között. Az
emberek zavarban
voltak és suttogtak,
meg arcokat vágtak.
Végigment a
szószékig, ahol
aztán levette a
kalapját és a
kabátját. Elszorult
a szívem. Ott állt a
prédikátorunk… ő
volt a hajléktalan.
Senki sem szólt egy
árva szót sem. A
prédikátor elővette
a Bibliáját és
letette.
„Testvéreim,
azt hiszem, nem kell
mondanom, hogy miről
fogok ma
prédikálni.”
Aztán
elkezdett énekelni
egy éneket, amelynek
így hangzottak a
szavai:
"ha
tudok segíteni
valakin, amint
elmegyek mellette,
ha tudok egy
bátorító szót, ami
bizakodóvá tette, ha
meg tudom mutatni,
hogy az ő útja
helytelen, akkor már
nem hiábavaló az
életem."
"Aki azért tudna jót
cselekedni és nem
cselekszik, bűne az
annak."
|