Réges régen, élt
egyszer egy idős
suszter,
messze-messze, egy
kis orosz
falucskában.
Panovnak hívták, de
senki nem szólította
Panovnak, Panov
úrnak, sőt még Panov
suszternak sem.
Bárhová ment a kis
falucskában,
mindenki annyira
szerette, hogy csak
Panov apónak
szólították.
Panov apó nem volt
gazdag, egyetlen kis
szobácskája volt,
melynek ablaka az
utcára nézett. Ebben
a kis szobában
lakott és ez volt
egyben a műhelye is.
De azért szegény sem
volt. Minden
szerszáma megvolt a
suszter
mesterséghez, volt
egy vastűzhelye,
aminél melegedett és
ételt főzhetett,
volt egy nagy fonott
kosárszéke, ahol
időnként
elszunyókált, egy
masszív ágya színes
takaróval és egy kis
olajlámpája, hogy
esténként legyen,
mivel világítana.
Mindig olyan sokan
akartak új cipőt
csináltatni vagy a
régit foltoztatni,
sarkaltatni,
talpaltatni, hogy
Panov apónak mindig
volt elég pénze
kenyérre, kávéra, és
káposztára, amiből
levest főzzön. Így
Panov apó szinte
mindig vidám és
boldog volt. A szeme
csak úgy ragyogott
kis kerek Szemüvege
mögött. Egész nap
dudorászott, vagy
fütyörészett, a
járókelőket, pedig
hangos
jókívánságokkal
köszöntötte.
De ezen a napon
másként volt. Panov
apó szomorúan állt
kis szobája
ablakánál, és
feleségére gondolt,
aki már régen
meghalt, meg
gyermekeire, akik
felnőttek és
elköltöztek.
Karácsony este volt
és mindenhol együtt
volt a család. Panov
apó végignézett a
falu házam. Minden
ablakból gyertyák és
lámpák vidám fénye
szűrődött ki és már
álltak a
karácsonyfák.
Hallotta a nevetést
és a gyermekek
boldog zsibongását
játék közben. Érezte
a sülő hús illatát,
mely az ablak és
ajtó melletti
repedéseken
szivárgott be.
„Bizony, bizony." -
de nem volt senki,
aki
visszavarázsolhatta
volna. Szemének
ragyogását, kis
kerek szemüvege
mögött. Panov apó
nagyot sóhajtott.
Azután komótosan
meggyújtotta az
olajlámpát, odament
a polchoz, és levett
egy régi, barna
könyvet. Leseperte
az ottmaradt
bőrdarabkákat a
padról, feltett egy
bögre kávét a
tűzhelyre, leült a
fonott kosárszékbe
és elkezdett
olvasni.
Panov apó nem járt
iskolába és nem
tudott valami jól
olvasni, ezért
ujjával követte a
szöveget és hangosan
olvasott. A
karácsonyi
történetet olvasta,
hogy Jézus nem
házban, hanem egy
istállóban
született, mert nem
volt számukra hely a
vendégfogadó háznál.
„Bizony, bizony" -
mondta Panov apó,
bajuszát pödörgetve:
„Ha idejöttek volna,
elalhattak volna az
ágyamon, a kisbabát
betakartam volna
meleg takarómmal.
Örülnék, ha lenne
itt velem valaki, és
egy kisgyermek,
akivel eljátszanék."
Panov apó felállt és
megpiszkálta a
tüzet. Kint ködösre
fordult az idő, Így
feljebb csavarta a
lámpát, töltött
magának egy csésze
kávét és folytatta
az olvasást. Arról
olvasott, hogy
gazdag bölcsek
keltek át a
sivatagon, hogy
ajándékot vigyenek
Jézusnak aranyat és
illatos fűszereket.
„Bizony, bizony." -
sóhajtott fel Panov
apó - „ha Jézus
idejönne, nem tudnék
neki mit adni."
Azután
elmosolyodott és a
szeme felragyogott,
kis kerek szemüvege
mögött. Felállt az
asztal mellől és
odament a polchoz.
Volt ott egy
zsineggel átkötött,
poros doboz.
Felnyitotta a dobozt
és kivett egy pár
apró cipőcskét.
Kezébe vette a kis
cipőket és
mozdulatlanul állt.
Ez volt a legjobb
pár cipő, amit
valaha készített.
Óvatosan visszatette
őket a dobozba,
azután újra leült a
kosárszékbe.
„Ezzel ajándékoznám
meg." - dünnyögte.
Sóhajtott egyet és
tovább olvasott. Ki
tudja, talán a szoba
melege tette, vagy
amúgy is késre járt,
de Panov apó csontos
ujjai nemsokára
lecsúsztak a lapról,
szemüvege is
lecsúszott az
orráról és csöndesen
elaludt. Kint egyre
nagyobb lett a köd.
Elmosódott alakok
haladtak el az ablak
eltt, de az öreg
suszter csak aludt
tovább és még
horkolt is egy
kicsit. Hirtelen egy
hang szólította:
„Panov
apó, Panov apó!"
Az
öregember felugrott.
„Ki az?" - kérdezte,
amint körülnézett.
Elég rosszul látott
a szemüvege nélkül,
de biztos volt
benne, hogy senki
sincs a szobában.
„Panov
apó!" - szólt Újra
egy hang.
„Azt kívántad, hogy
megláthass, hogy
betérjek a
műhelyedbe és
megajándékozhass.
Holnap reggeltől
estig figyelj, és én
eljövök. Légy nagyon
figyelmes, hogy
felismerj, mert nem
mondom meg ki
vagyok!"
Azután újra csend
lett. Panov apó
megdörzsölte a
szemét és felállt. A
kályhában már
elégett a szén, a
lámpa, pedig
teljesen kialudt, de
kívülről csengők
hangja hallatszott.
Itt a karácsony,
csilingelték.
„Ő volt." - mondta
magában az öreg
suszter. „Jézus
volt."
Elgondolkozva
megpödörte a
bajuszát.
„Lehet,
hogy csak álom volt,
- de azért figyelni
fogok és remélem,
hogy karácsony
napján meglátogat.
De hogyan fogom
megismerni? Hiszen
nem maradt
kisgyermek, felnőtt,
király lett és azt
mondta, hogy Ő az
Isten Fia."
Az
öregember
megcsóválta fejét.
„Bizony, bizony," -
mondta - „nagyon
kell majd
figyelnem."
Panov apó le sem
feküdt. Ott ült
fonott székében az
ablakkal szemben és
figyelt, mikor jön
arra valaki. Lassan
- lassan felkelt a
nap és sugarai
megvilágították a
macskaköves utat.
Senki sem járt az
utcán.
„Főzök magamnak egy
jó kávét karácsony
reggel." - mondta
Panov apó vidáman,
csak úgy magának.
„Begyújtom a kályhát
és főzök egy nagy
adag gőzölgő kávét,
de az egyik szemem
azért mindig az
ablakon lesz.
Remélem ma, eljön!"
Panov
apó várt. Végre jött
valaki: egy alak
tűnt fel a kanyargós
utca másik végén.
Panov apó kilesett a
jégvirágos ablakon.
Nagyon izgatott volt
- lehet, hogy Jézus
jön hozzá.
Csalódottan fordult
el. Az alak egyre
közeledett. Lassan
jött az úton,
meg-megállva. Panov
apó tudta már, hogy
kijön - az öreg
utcaseprő, aki
minden héten arra
jött talicskájával
és seprűjével. Panov
apó mérges lett.
Jobb dolga is volt,
mint öreg
utcaseprőket
figyelni. Istent
várta, Jézust, a
királyt.
Türelmetlenül
elfordult az
ablaktól és jó ideig
várt, hogy az
utcaseprő elmenjen.
De mikor
visszafordult, az
öregember még mindig
ott állt az utca
másik oldalán, Panov
apóboltjával
szemben. Letette a
talicskáját, kezét
dörzsölgette és
dobogott a lábával,
hogy egy kicsit
felmelegedjen. Panov
apó nagyon
megsajnálta, mert
látszott, hogy
nagyon fázik.
Még elképzelni is
rossz, hogy
valakinek
karácsonykor is
dolgoznia kell!
Panov apó
megkocogtatta az
ablakot, de az
öregember nem
hallotta, így
kinyitotta
műhelyének ajtaját.
Az ajtóból kiszólt:
„Jöjjön be!"
Az
utcaseprő kicsit
ijedten fordult
hátra - az emberek
gyakran durván
bántak vele a
munkája miatt, - de
Panov apó
mosolygott.
„Mit szólna egy
csésze kávéhoz?" -
szólt neki. „Látom,
hogy teljesen át van
fagyva."
Az
utcaseprő egyből
otthagyta a
talicskáját.
„Hát,
bizony jól esne!" -
mondta és bement a
kis műhelybe.
„Igazán nagyon
kedves magától,
igazán nagyon
kedves."
Panov
apó kitöltött egy
csésze kávét a
tűzhelyen lévő
kannából.
„Ez
a legkevesebb, amit
tehetek" - felelte.
„Hiszen karácsony
van."
Az
öregember
felsóhajtott.
„Nekem ennyi a
karácsony."
Miközben a kályha
mellett melegedett,
nedves ruhájának
párolgása kesernyés
szaggal töltötte el
a szobát.
Panov apó visszatért
előbbi helyére az
ablak mellé és
figyelte az utcát.
„Látogatót vár?" -
kérdezte az
utcaseprő. „Remélem,
nem vagyok útban?"
Panov apó megrázta a
fejét.
„Én, ...hm, hallott
már Jézusról?" -
kérdezte.
„Isten Fiáról?" -
kérdezett vissza az
öregember. „Ma meg
fog látogatni." -
válaszolta Panov
apó.
Az
öreg utcaseprő
megdöbbenve nézett
rá. Így Panov apó
elmondta az egész
történetet.
„Ezért
figyelem, hogy mikor
jön." - fejezte be.
Az
utcaseprő letette a
csészéjét,
szomorkásan
megcsóválta a fejét
és elindult az ajtó
felé.
„Sok szerencsét!" -
mondta -„És, hm,
köszönöm a kávét!"
Most először
elmosolyodott.
Azután sietve
kilépett az utcára
és fogta a
talicskáját. Panov
apó az ajtóból
nézett az utcaseprő
távolodó alakja
után. Szétnézett. A
téli nap sugarainak
melege
megolvasztotta. A
jégvirágokat az
ablakon és a csúszós
jeget a
macskaköveken. Az
emberek mozgolódni
kezdtek, néhány
részeg még most
tántorgott haza az
előző esti mulatság
után. Ünneplőbe
öltözött családok
siettek, hogy
meglátogassák
rokonaikat.
Mindnyájan
mosolyogva
köszöntötték a
műhelye ajtajában
álló Panov apót.
„Boldog karácsonyt,
Panov apó!" -
mondták.
Az
öreg suszter is
köszönt,
visszamosolygott, de
nem állította meg
őket, hiszen
mindnyájukat jól
ismerte. Ő valaki
mást várt. Éppen be
akarta zárni az
ajtót, mikor
észrevett valamit. A
fal mellett, az
árnyékban egy nő
közeledett karján
kisbabával. Nagyon
sovány volt,
láthatóan fáradt és
ruhája is kopott.
Panov apó
nézte-nézte, azután
odaszólt neki:
„Jöjjön be és
melegedjen meg egy
kicsit!"
A
nő meglepődve
tekintett fel és el
akart szaladni, de
azután meglátta,
hogyan ragyog az
öreg suszter szeme
kis kerek szemüvege
mögött. „Nagyon
kedves magától." -
mondta az asszony,
miközben Panov apó
félreállt, hogy
bemehessen a kis
műhelybe. Az öreg
csak megrántotta a
vállát.
„Ugyan, szón sem
érdemes!' - felelte.
„Csak láttam, hogy
nagyon át lehet
fázva. Messzire
megy?"
„A szomszéd faluba."
- válaszolta az
asszony. „Még vagy
hat kilométer.
Tudja, lent laktam a
malomnál, de nincs
pénzem a lakbérre,
ezért el kellett
jönnöm. Most az
unokatestvéremhez
megyek, hátha
befogad, mert nincs
férjem."
Az
asszony bement és
megállt a kályha
mellett. Panov apó
karjába vette a
kisgyermeket.
„Megkínálhatom
egy kis levessel és
kenyérrel?" -
kérdezte.
De
az asszony büszkén
elutasította.
„Akkor legalább
fogadjon el egy kis
tejet a gyermek
számára!" - mondta.
„Meglangyosítom a
tűzhelyen. Ne
aggódjon," -
ragyogtak az
öregember szemei -
„nekem is voltak
gyermekeim."
A
kicsi csuklott egyet
és vidáman
rugdalózott a
lábával.
„Bizony, bizony." -
mondta Panov apó a
fejét csóválva.
-„Szegény kicsikének
nincs is cipője."
„Nincs miből
vegyek." - mondta
keserűen az asszony.
Miközben Panov apó a
gyermeket etette,
támadt egy
gondolata. El akarta
hessegetni, - de
csak visszajött. A
doboz a polcon. Az a
pár cipő, amelyet
oly sok évvel
ezelőtt készített,
talán jó lenne ennek
a kis csöppségnek.
Így Panov apó
elővette a kis
cipőket és felhúzta
a gyermek lábára.
Pont rá illett.
Tökéletes, - mintha
csak ráöntötték
volna!
„Fogadja el ezt a
pár cipőt!" - mondta
kedvesen.
Az
asszony nagyon
örült. -„Hogyan
hálálhatnám meg?" -
kiáltott fel.
De
Panov apó már nem is
hallotta. Aggódva
tekintett ki az
ablakon. Csak nem
ment el Jézus míg ő
a gyermeket etette?
-
„Valami baj van?" -
kérdezte együtt
érzően az asszony.
„Hallott már
Jézusról, aki
karácsonykor
született?" -
válaszolt a suszter
egy kérdéssel.
Az
asszony bólintott.
„Ma el fog jönni." -
mondta Panov apó -
„Megígérte."
És
elmesélte az álmát,
ha egyáltalán álom
volt. Az asszony
figyelmesen
hallgatta, míg Be
nem fejezte a
történetet. Úgy
nézett, mint aki nem
egészen hiszi, amit
hallott; de azért
kedvesen
megveregette az
öregember vállát és
így szólt:
„Remélem,
valóra válik az
álma. Igazán
megérdemli, hiszen
olyan kedves volt
hozzám és a
gyermekhez!"
És
az asszony folytatta
útját. Panov apó
bezárta mögötte az
ajtót. Melegített
magának egy nagy
adag káposztalevest
a tűzhelyen, és újra
elfoglalta helyét az
ablaknál. Teltek az
órák és az utcán
jöttek-mentek az
emberek. Panov apó
jól megnézett
mindenkit, de Jézus
nem jött el. Ekkor
nagy ijedtség fogta
el. Talán Jézus
eljött, de ő nem
ismerte fel? Vagy
addig haladt el az
utcán, míg ő a tüzet
piszkálta vagy a
levesét melegítette
és egy pillanatra
elfordult? Az öreg
suszter nem tudott
tovább nyugodtan
ülni. Odament az
ajtóhoz, hogy még
egyszer szétnézzen.
Mindenféle emberek
jöttek: gyermekek,
idősek, koldusok,
nagyanyók, vidám és
mogorva emberek;
némelyekre
rámosolygott,
másoknak bólintott,
a koldusoknak, pedig
egy pár fillért,
vagy egy darab
kenyeret adott. De
Jézus nem jött.
Leszállt az este,
mindent elborított a
decemberi köd. Az
öreg suszter
szomorúan
meggyújtotta az
olajlámpást és
fáradtan ült le
fonott kosárszékébe.
Elővette a könyvet,
de olyan nehéz volt
a szíve és a szeme
is annyira fáradt,
hogy nem tudta
kibetűzni a
szavakat.
„Csak
álom volt az egész."
- mondta magában
szomorúan.
„Olyan
nagyon hinni akartam
benne; annyira
vártam, hogy
eljöjjön."
Két hatalmas
könnycsepp gyűlt
össze a szeme
sarkában és
legördült az arcán.
Hirtelen úgy tűnt,
mintha valaki lett
volna a szobában.
Panov apó könnyein
keresztül egy sor
embert látott
áthaladni a kis
szobán. Ott volt az
utcaseprő, az
asszony
kisgyermekével -
mindenki, akit
látott, vagy akivel
beszélgetett aznap.
Ahogy elhaladtak
mellette, suttogva
azt kérdezték.
„Nem
láttál engem Panov
apó? Nem láttál?"
„Ki vagy?" -
kiáltott fel az öreg
suszter és
nehézkesen felállt,
a székből. „Ki vagy?
Kérlek, mondd meg!"
Azután ugyanazt a
hangot hallotta,
mint előző este, bár
hogy honnan jött nem
tudta volna
megmondani.
„Éheztem, és ennem
adtál, szomjaztam,
és innom adtál,
jövevény voltam és
befogadtál. Miközben
ezeken az embereken
segítettél, - velem
tetted azt."
Majd megint teljes
csend lett. A
könnyek felszáradtak
az öregember
szeméből.
„Bizony, bizony!" -
mondta lassan Panov
apó, ősz bajuszát
pödörgetve. „Hát,
mégiscsak eljött!'
Elgondolkodva
bólogatott. Majd
elmosolyodott és
szeme újra
ragyogott, kis kerek
szemüvege mögött.
|