Iskolából jövet
minden délután
bementek a gyerekek
játszani az óriás
kertjébe.
Szép, nagy kert
volt, gyenge zöld fű
borította. S a fű
között, mint a
csillagok, itt is,
ott is gyönyörű
virágok nyíltak, és
volt a kertben
tizenkét
őszibarackfa is,
amelyek tavasszal
rózsás, gyöngyös
virágdíszbe
borultak, ősszel meg
súlyosan ült rajtuk
az érett gyümölcs. A
fákon madarak
tanyáztak és olyan
édesen énekeltek,
hogy a gyerekek
abba-abbahagyták a
játékot, és az
énekre figyeltek.
- Milyen jó itt! -
kiáltották
egymásnak.
Egy nap aztán
hazatért az óriás.
Barátjánál volt
látogatóban, a
cornwalli óriásnál,
és hét esz¬ten¬deig
időzött nála. De
hogy letelt a hét
év, s ő elmondta már
minden mondandóját,
hiszen a szó belőle
se áradt parttalan,
elhatározta, hogy
hazatér a
kastélyába. Amikor
megérkezett, látta,
hogy a kertben
gyerekek játszanak.
- Mit csináltok ti
itt? - kiáltott
rájuk durva, nagy
hangon, és a
gyerekek
elszaladtak.
- Az én kertem az én
kertem - mondta az
óriás -, ezt
mindenki beláthatja,
és én nem engedem,
hogy kívülem bárki
is játsszék benne.
Magas
fallal vette hát
körül és kiakasztott
egy táblát:
A KERTBE LÉPNI
SZIGORÚAN TILOS!
Igen-igen önző óriás
volt.
Szegény gyerekeknek
most már nem volt
hol játszaniuk.
Próbáltak ugyan
játszani az
ország¬úton, de az
országút nagyon
poros volt, tele
éles kövekkel,
sehogyan se tudták
megszokni. Így aztán
iskola után rendesen
a magas falat
kerülgették, és a
túloldali szép
kertről
beszélgettek.
- Milyen jó is volt
odabent -
mondogatták.
Aztán megjött a
tavasz, s az egész
vidék telis-tele
lett apró bimbókkal
és kicsi madarakkal.
Csupán az önző óriás
kertjében maradt meg
a tél. A madarak,
nem lelvén a
gyerekeket, nem
énekeltek benne, és
a fák is
elfelejtettek
virágozni. Egyszer
egy szép virágszál
kidugta mégis a
fejét a fűből, de
amikor
megpillantotta a
tiltó táblát,
annyira megsajnálta
a gyerekeket, hogy
visszabújt a mélybe
és aludt tovább. Nem
érezte jól magát ott
senki, csak a hó meg
a fagy.
- A tavasz
megfeledkezett erről
a kertről! -
kiáltották -, így
hát itt élünk majd
egész éven át.
A hó beborította a
gyepet nagy, fehér
köpönyegével, a fagy
pedig beezüstözte a
fákat. Aztán
meghívták az északi
szelet, hogy lakjék
náluk, és az északi
szél el is jött.
Bundájába
burkolózott és egész
nap ott süvített a
kertben és lefújta a
kémények tetejét.
- Pompás egy zug ez
- mondta -, hívjuk
meg vendégül a
jégesőt is.
Így aztán eljött a
jégeső is. Minden
álló nap három óra
hosszat dörömbölt a
kastély fedelén, míg
össze nem törte majd
mind a cserepeket,
aztán körbe-karikába
szaladgált a
kertben, sebesen,
ahogy csak tőle
telt. Ruhája szürke
volt és lehelete
akár a jég.
- Nem értem, miért
késik olyan sokáig a
tavasz - mondta az
önző óriás, amint az
ablakban ült és
kitekintett a hideg,
fehér kertre -,
remélem, majd csak
megváltozik az idő.
De a tavasz nem jött
el, se a nyár. Az
ősz arany
gyümölcsökkel
díszítette a
kerteket, de az
óriás kertjének nem
adott semmi díszt. -
Túlságosan önző -
mondta az ősz. Így
aztán tél volt a
kertben
szakadatlanul;
északi szél és
jégeső, fagy és hó
járták táncukat a
fák között.
Egy reggel az óriás
ébren feküdt az
ágyában, amikor
egyszerre csak
valami gyönyörűséges
zenét hallott. Olyan
édesen szólott, hogy
azt gondolta,
bizonyára a király
zenészei vonulnak
arra. Pedig
valójában csak egy
kis kenderike
fütyörészett az
ablak előtt, de az
óriás olyan régen
nem hallott a
kertjében
madárfüttyöt, hogy
most úgy tetszett
neki, ez a
leggyönyörűbb
muzsika a világon.
És egyszerre csak a
jégeső abbahagyta
táncát a feje
fölött, az északi
szél se süvített
többé, és a nyitott
ablakon át
gyönyörűséges illat
szállt be hozzá.
- Azt hiszem,
megjött végre a
tavasz - mondta az
óriás; és kiugrott
az ágyból és
körülnézett.
És ugyan mit látott?
Bizony csodálatos
dolgokat. A fal egy
kis hasadékán
bemásztak a
gyerekek, és most
odafenn ültek a fák
ágai között. Amerre
csak nézett,
mindegyik fán egy
kisgyerek. És a fák,
örömük¬ben, hogy a
gyerekek
visszatértek,
egyszeriben
kivirultak és
gyengéden lengették
ágaikat a gyerekek
feje fölött. Madarak
repkedtek körülöttük
és boldogan
csicseregtek, és a
virágok kidugták
fejüket a zöld fűből
és mosolyogtak.
Bizony gyönyörűség
volt nézni.
Csupán az egyik
sarokban volt még
mindig tél.
Legtávolabbi zuga
volt ez a kertnek,
és egy kisfiú állt
benne. Olyan kicsi
volt, hogy nem érte
el a fa alsó ágait,
és csak kerülgette,
kerülgette és
keservesen sírt. A
szegény fát pedig
még egyre jég és hó
fedte és az északi
szél zúgott,
süvített körülötte.
-
Kapaszkodj fel,
fiacskám - biztatta
a fa és lehajtotta
ágait, amilyen
alacsonyra csak
tudta; de a fiúcska
nagyon is kicsi
volt.
És
az óriás szíve
ellágyult, amint
kitekintett.
- Mennyire önző
voltam! - mondta. -
Most már tudom,
miért nem akart
eljönni ide a
tavasz. Fölteszem
azt a szegény
kisfiút a fa
tetejére, és azután
lerontom a falat,
hadd játsszanak
örökkön-örökké
kertemben a
gyerekek.
És
bizony nagyon bánta,
amit tett.
Lesurrant hát a
lépcsőn, nagy
óvatosan kinyitotta
a főkaput, és
kilépett a kertbe.
De a gyere¬kek,
mihelyt
megpillantották, úgy
megijedtek, hogy
elszaladtak mind, és
a kertben újra tél
lett. Csak az az egy
kisfiú nem szaladt
el, mert a szeme
tele volt könnyel,
és nem látta, hogy
az óriás közeledik.
És az óriás
odalopózott a háta
mögé, gyengéden
megfogta és föltette
a fa tetejére. És a
fa azon nyomban
kivirágzott, madarak
szálltak ágaira és
fütyörésztek, és a
kisfiú kinyújtotta a
karját és átölelte
az óriás nyakát és
megcsókolta. És a
gyerekek, amikor
látták, hogy az
óriás nem gonosz
többé,
visszaszaladtak, és
velük együtt
visszatért a tavasz
is.
-
Legyen a tiétek ez a
kert, gyermekeim -
mondta az óriás, és
fogott egy hatalmas
fejszét és
lerontotta a falat.
És
amikor az emberek
déli tizenkét órakor
piacra mentek, ott
lelték az óriást:
játszadozott a
gyerekekkel a
leggyönyörűbb
kertben, amelyet
valaha is látott a
világ.
Egész álló nap
együtt játszottak,
és amikor
beesteledett, a
gyerekek odamentek
az óriáshoz, hogy
elbúcsúzzanak tőle.
-
De hát hol van az a
kis társatok? -
kérdezte az óriás. -
Akit feltettem a
fára.
Mindnyájuk közül ezt
a kisfiút szerette a
legjobban, mert az
megcsókolta.
- Nem tudjuk, hova
lett - felelték a
gyerekek. - Elment
már!
- Mondjátok meg
neki, hogy jöjjön el
holnap, de biztosan
- mondta az óriás.
De
a gyerekek azt
válaszolták, hogy
nem tudják hol
lakik, és nem is
látták ezelőtt soha;
és az óriás nagyon
elszomorodott.Minden
délután, mihelyt
vége volt az
iskolának, a
gyerekek eljöttek és
játszottak az
óriással. De az a
kisfiú, akit az
óriás úgy
megszeretett, nem
jött el soha többé.
S bár az óriás
nagyon kedves volt
mindnyájukhoz, mégis
majd elepedt első
kis barátja után, és
gyakran emlegette.
- Hogy szeretném
látni! - mondogatta.
Teltek, múltak az
évek, és az óriás
megöregedett és
elgyengült. Nem
tudott már játszani
se, csak egy nagy
karosszékben
üldögélt, s onnan
figyelte a gyerekek
ugrándozását és
gyönyörködött a
kertjében.
- Sok szép virágom
van - mondta -, de
mégis a gyerek a
legszebb virág.
Egy téli reggel,
öltözködés közben,
kitekintett az
ablakán. Már nem
gyűlölte a telet,
mert tudta, nem más
az, mint az alvó
tavasz, és csak
pihennek ilyenkor a
virágok.
Hirtelen ámulva
dörzsölte meg a
szemét és nézett,
egyre csak nézett.
Mert bizony csoda
dolgot látott! A
kert legtávolabbi
sarkában gyönyörű
fehér virágba borult
az egyik fa. Ágai
aranyosak voltak és
ezüstgyümölcsök
csüngtek róluk, és a
fa alatt ott állt az
a kisfiú, akit úgy
szeretett.
Nagy-nagy örömében
lefutott a lépcsőn
az óriás, ki a
kertbe.
Keresztülvágott a
gyepen, és
közeledett a
gyerekhez. És amikor
odaért hozzá,
elvörösödött
haragjában és azt
mondta:
- Ki merészelt sebet
ütni rajtad?
Mert a kisfiú
tenyerét két szög
járta át és két szög
járta át kicsi
lábát.
- Ki merészelt sebet
ütni rajtad? -
kiáltotta az óriás.
- Mondd meg nekem,
hadd veszem
legsúlyosabb
kardomat, hadd vágom
ketté!
- Megállj - felelte
a gyerek -, mert az
én sebeim a szeretet
sebei.
- Ki vagy te? -
kérdezte az óriás,
és szívét
megfoghatatlan
félelem szorította
össze, és térdre
borult a gyerek
előtt.
A gyerek pedig
rámosolygott az
óriásra és így szólt
hozzá:
-
Egykor te játszani
hagytál engem a te
kertedben; de ma te
jössz velem az én
kertembe, a
Paradicsomba.
És amikor a gyerekek
aznap délután
beszaladtak a
kertbe, holtan
lelték az óriást a
fa alatt, amely
telis-tele volt
fehér virággal.
|