Az
öreg diófa alatt
legjobban szerettem
ülni
kisgyerekkoromban,
ma sem tudom
bizonyosan, miért.
Dió nem termett már
rajta, már nyár
derekán sárga
levelek aranyesője
pergett le róla,
zuzmós, mohos ágain
énekesmadárka
nemigen pihent meg.
Volt nekik hova
szállni, virágos
bokrokkal megáldott
gyümölcsfákkal
telis-tele volt az
udvarunk.
Hát hiszen nem
mondom, nem
haragudtam én az
almafára se, a
császárkörtefákkal
meg különösen
szerettem
barátkozni, hanem
azért az én fám
mégiscsak az öreg
diófa volt. Azt
hiszem, azért
szerettem, mert én
olyan kicsi voltam,
ő meg olyan nagy. A
legnagyobb az egész
kertben. Én ugyan
akkor azt hittem,
hogy az egész
világon ez a
legmagasabb fa, és
hogy ennek a
hegyiből már be
lehet látni a
mennyországba.
Mindenféle ákombákom
is volt belevésve az
öreg fa derekába, s
én azokon nagyon
sokat elnézelődtem.
Girbegurba betűk,
nagy
papmacska-hernyók
gyanánt
feketéllettek a fa
kérgén, s az
édesapám
mindnyájáról tudott
valami történetet. A
karjára emelt, ha jó
kedve volt, s néha
sírva, néha nevetve
mutogatta a furcsa
bemetszéseket.
- Ezt
a szívet én vágtam
bele nagy deák
koromban. Bele is
tört a bicskám. Azt
Pista bátyád
faragta, emezt meg
az Ágneska nénéd.
Hát ezt a csillagot
látod-e? Azt még
nagyapónak az
édesapja véste,
mikor én akkora
voltam, mint te
most. Nézd, ott meg
egy törött kard van
a fába vágva,
bilincs van a
markolatán. Ezt
nagyapó vágta bele,
mikor bujdosott a
szabadságharc után,
mint honvédtiszt.
Édesapámnak ilyenkor
mindig könnyes lett
a szeme, én meg
mindig elnevettem
magamat.
- Nem
hiszem én azt -
csóváltam meg a
buksi fejemet.
-
Mit, te?
-
Hogy azt a rajzot
nagyapó csinálta
volna. Hiszen az van
a legmagasabban.
Létrán se érne
nagyapó odáig.
Hiszen ő is olyan
kicsi, mint én
vagyok.
- Kis
oktondi vagy te -
adott barackot a
fejemre édesapám.
De én
tudtam, hogy nagyon
okosan beszéltem,
mert nagyapó nagyon
kicsi és gyönge
volt. Nem is tudott
már másképp járni,
csak botra
támaszkodva. Nem is
igen járkált
különben, csak
üldögélt a nagy
karosszékben. Jó
időben a tornácon
sütkérezett, szeles,
esős napokban a
kályha mellett.
Mióta az eszemet
tudom, sohase
láttam, hogy
dolgozott volna.
Csak eregette a
füstmacskákat a nagy
tajték-pipából, és
nézegetett
mindenféle régi
könyveket, amikbe
cifra papirosok
voltak raggatva.
Ezeket
Kossuth-bankónak
hívták, és nagyapó
igen szerette
simogatni őket.
Ilyenkor föl is
csillogott a szeme
mindig, bár
máskülönben fáradt
és szomorú szokott
lenni a nézése.
Egyszer hallottam
is, ahogy vacsora
után fölsóhajtott:
-
Pihentető Isten,
mikor vetsz nekem
ágyat?
És
akkor nagyon
elcsodálkoztam azon,
hogy édesapám is,
édesanyám is sírva
borulnak nagyapóra,
és addig
csókolgatják a
kezét, míg csak el
nem mosolyodik
nagyapó.
-
Ugyan mért uralják
úgy? - tűnődtem
magamban.
Sehogy se tudtam
fölérni ésszel, hogy
ugyan miért olyan
nagy úr ez a
nagyapó. A
legnagyobb az egész
házban. Mindig őtőle
kérdezik meg, mi
legyen az ebéd.
Mindenki kezet
csókol neki. Ha
elszendereg,
mindenkinek
lábujjhegyen kell
járni. S a
velőscsontból én
mindig csak a felét
kapom a velőnek, a
másik felét a
nagyapó pirított
kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy
se ment a fejembe ez
a dolog, s egyszer,
mikor az édesapám
séta közben azt
kérdezte tőlem, hogy
mi szeretnék lenni,
ki is mondtam a
szívemen valót:
-
Nagyapó szeretnék
lenni.
-
Ugyan miért? -
mosolyodott el
édesapám.
-
Azért, mert az
semmit se dolgozik,
mégis mindenki az ő
kedvét keresi.
Édesapám
elkomolyodva nézett
rám.
- Hát
aztán te azt hiszed,
hogy ez nincs
rendjén?
- Én
nem tudom - mondtam
egy kicsit
megszeppenve. - Te
azt szoktad mondani,
hogy aki nem
dolgozik, ne is
egyék.
-
Igazad lehet -
fordult el az
édesapám, s
hamarosan befejeztük
a sétát.
Délben csak hárman
ültünk az asztalnál.
Nagyapó
elkocsikázott valami
régi barátjához.
-
Most az egész velő
az enyém lesz -
örvendeztem előre, s
csak akkor vettem
észre, hogy nekem
nem is terítettek.
Rózsás kis tányérom,
aranyos kis poharam
nem volt az
asztalon.
- Hát
énvelem mi lesz? -
kérdeztem hüledezve.
- Te
most nem kapsz
ebédet, igazságos
Mátyás - kanalazta
édesapám a leveskét.
- Aki nem dolgozik,
ne is egyék.
- De
én még nem tudok
dolgozni - borultam
szívszakadva az
asztalra.
-
Nagyapó pedig már
nem tud dolgozni -
simogatta meg apám a
hajamat. - Belátod
már, buksi, hogy
milyen oktalanságot
beszéltél?
Megszégyenlettem
magam, és most már
nem esett jól az
ebéd, akárhogy
unszoltak is. Alig
vártam, hogy
megcsókolhassam
nagyapó kezét.
Kérdeztem is, mikor
jön haza.
-
Mire az öreg diófát
kivágjuk, akkorra
itthon lesz.
Tán
azóta se éreztem
olyan fájdalmat,
mint akkor.
- Nem
engedem, nem engedem
az öreg fát! -
borultam az apám
elé.
-
Miért, fiacskám?
Levelei úgyis
hullóban, ágai
száradóban. Ezrivel
termette száz
esztendőn át a
gyümölcsöt, egyet se
terem már. Öreg fa
nem haszonra való.
- Az
öregségéért kell
megbecsülni -
hajtottam le a
fejemet.
Mire
fölemeltem, akkorra
mögöttem állt
nagyapó is, s ahogy
a szívére ölelt,
szépnek, nagynak,
méltóságosnak, égig
érőnek láttam, mint
az öreg diófát.
|