Úgy nőttem fel, hogy
tudtam, más vagyok,
mint a többiek, és
ezt gyűlöltem.
Nyúlszájjal
születtem, és amikor
iskolába mentem, az
osztálytársaim -
akik állandóan
gúnyoltak ,nem
hagytak bennem
kétséget a felől,
milyennek látnak
mások; egy
felhasított ajkú
kislány, görbe
orral, egyenetlen
fogsorral, mélyről
jövő, némileg
artikulátlan
beszéddel. Még egy
léggömböt sem tudtam
felfújni anélkül,
hogy be ne fognám az
orromat, és ha
lehajoltam a kút
fölé, hogy igyak, a
víz az orromon
csurgott kifelé.
Ha az
osztálytársaim
megkérdezték,
"Mi történt s
száddal?",
-
azt mondtam nekik,
hogy kisbabakoromban
elvágta egy törött
üveg. Valahogy
elfogadhatóbbnak
tűnt balesetre
hivatkozni, mint
bevallani, hogy
másnak születtem.
Hétéves koromra
szilárd
meggyőződésemmé
vált, hogy a
családomon kívül
soha senki nem lesz
képes szeretni, vagy
akár csak kedvelni.
Második
osztályban Mrs.
Leonard lett az
osztályfőnököm.
Azóta sem tudom,
mi volt a
keresztneve - csak
Mrs. Leonardnak
ismertem. Töltött
galamb típusú,
csinos asszony volt,
mindig jó illatú,
párnás karokkal,
csillogó barna
hajjal és meleg,
sötét szemekkel,
melyek még azon
ritka alkalmakkor is
mosolyogtak, amikor
a szája nem.
Mindenki imádta.
Egyszer azonban
történt valami, és
attól fogva én a
többieknél is sokkal
jobban rajongtam
érte.
Elérkezett a
rendes évi
"hallásvizsgálat"
ideje az iskolában.
Az egyik fülemre
alig hallottam, de
ezt gondosan
titkoltam, nehogy
kiderüljön, hogy még
ebben is különbözöm
másoktól. Ezért
aztán csaltam.
Megtanultam,
hogy a csoportos
teszteléseken akkor
tegyem fel a kezem,
amikor a többiek. A
"suttogóteszten"
azonban más módszert
kellett bevetnem. A
feladat az volt,
hogy a gyerekek
egyenként a falhoz
mentek, oldalra
fordultak és
befogták az egyik
fülüket. A tanárnő a
tanári asztalról
suttogva mondott
nekik valamit, amit
meg kellett
ismételniük. Aztán a
másik füllel is
végigjátszották
ugyanezt. Már az
óvodában
felfigyeltem rá,
hogy senki nem
ellenőrzi mennyire
erősen fogja be a
vizsgálati személy a
távolabbi fülét,
ezért színleltem.
Mint általában,
most is utolsóként
kerültem sorra, de a
vizsgálat alatt
végig azon
gondolkodtam, vajon
mit fog súgni nekem
Mrs. Leonard. Az
előző évből
emlékeztem rá, hogy
a tanárnő olyasmiket
mondott, mint "Kék
az ég" vagy, "Van új
cipőd?"
Én következtem.
A rossz fülemet
fordítottam felé. A
másikat először
erősen befogtam az
ujjammal, azután
finomítottam a
szorításon, hogy
halljak. Vártam, és
egyszerre csak
meghallottam azt az
öt szót, amelyet
bizonyára Isten
adott Mrs. Leonard
szájába, és amely
mindörökre
megváltoztatta
életemet.
Mrs. Leonard, ez
a csinos, jó illatú
tanárnő, akit
imádtam, lágyan azt
suttogta:
"Bárcsak az én
kislányom lennél!"
|