Egy
ember egy éjszaka
azt álmodta, hogy az
Úrral sétál a
tengerparton.
Jelenetek villantak
fel az életéből.
Minden egyes
jelenetnél két,
párhuzamos lábnyomot
látott a homokban:
az egyik az övé
volt, a másik az
Úré.
Amikor élete utolsó
jelenete is véget
ért, visszafordult,
és szemügyre vette a
homokban látható
lábnyomokat.
Meglepődve vette
észre, hogy élete
során több
alkalommal csak egy
sor lábnyomot lát.
Arra is rájött, hogy
ezek éppen élete
legnehezebb és
legszomorúbb
időszakaira esnek.
Nem hagyta nyugodni
a dolog, s
megkérdezte az Urat:
- Uram! Azt ígérted,
ha úgy döntök, hogy
követlek, akkor
mindig velem leszel.
De
íme, épp a
legnehezebb időkben
csak egyetlen sor
lábnyom látható.
Nem
értem, miért hagytál
el épp akkor, amikor
a legnagyobb
szükségem lett volna
Rád?
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem!
Szeretlek, és soha
nem hagynálak el.
Azért
látsz néhol csak
egyetlen sor
lábnyomot, mert
amikor a legnehezebb
időszakokat élted
át,
amikor igazán
szenvedtél, akkor a
karjaimban
vittelek úgy
hordoztalak.
|