Egy oszlop
tetején, magasan
a város fölött
állt a Boldog
Herceg szobra.
Tetőtől talpig
arany borította,
vékony, finom
levelekben, két
ragyogó zafír
volt a szeme, s
hatalmas rubin
piroslott a
kardja
markolatán.
Nemhiába
csodálta
mindenki.
-
Legalább olyan
szép, mint egy
szélkakas -
jegyezte meg az
egyik városi
tanácsos, aki
szerette volna,
ha híre megy
művészi
ízlésének -,
csakhogy nincs
annyi haszna -
tette hozzá,
nehogy az
emberek még azt
higgyék,
hiányzik belőle
a gyakorlati
érzék, mert az
aztán nem
hiányzott.
-
Bár olyan
lennél, mint a
Boldog Herceg! -
sóhajtott fel a
józan anya, mert
kisfia
nyafogott, hogy
hozza le neki a
csillagokat. - A
Boldog Hercegnek
még álmában sem
jut eszébe, hogy
nyafogjon
valamiért.
-
Örülök, hogy
akad legalább
egy lény a
világon, aki
tökéletesen
boldog -
dünnyögte a
csalódott férfi,
amint a
csodálatos
szobrot bámulta.
-
Olyan, mint egy
angyal - mondták
az árva
gyerekek, amikor
kiléptek a
székesegyházból
ragyogó
skarlátvörös
kabátban és
tiszta, fehér
kötényben.
-
Honnan tudjátok?
- kérdezte a
számtantanár. -
Sose láttatok
angyalt.
-
Dehogynem,
álmunkban -
válaszolták a
gyerekek, és a
számtantanár
összeráncolta a
homlokát, és
nagyon szigorú
arcot vágott,
mert nem
helyeselte, ha a
gyerekek
álmodnak.
Egy éjszaka
elszállt a város
fölött egy kis
fecske. Társai
már hat hete
útnak indultak
Egyiptomba, de ő
hátramaradt,
mert szerelemes
volt a legszebb
nádszálba. Még a
kora tavaszon
ismerkedett meg
vele, amint egy
nagy, sárga
pillét kergetett
a folyó mentén,
és a nádszál
karcsú alakja
úgy elbűvölte,
hogy megállt és
megszólította:
-
Szeresselek? -
kérdezte a
fecske, mert
kedvelte az
egyenes
beszédet, mire a
nádszál mélyen
meghajolt. Így
aztán a fecske
újra meg újra
körülrepülte a
nádszálat, a
szárnya
meg-megérintette
és ezüstösen
fodrozta a
vizet. Ez volt a
vallomása, és
így udvarolt
egész nyáron át.
-
Micsoda
nevetséges
kapcsolat -
csivitelte a
többi fecske -,
nincs a
menyasszonynak
pénze, és
túlságos sok a
rokona. - És
csakugyan, a
folyót szinte
elborította a
nád. Azután
beköszöntött az
ősz, és a
fecskék
elrepültek.
Távozásuk után a
kis fecske
nagyon egyedül
maradt, és unni
kezdte kedvesét.
-
Örökké csak
hallgat - mondta
-, és félek,
hogy ingatag
természet, mert
szüntelenül
kacérkodik a
széllel. - És
valóban, a
nádszál a
legkisebb szélre
is a lehető
legkecsesebben
hajladozott. -
Elismerem ugyan,
hogy otthon ülő
teremtés -
folytatta a
fecske -, én
viszont szeretek
utazni,
szeressen hát
utazni a
feleségem is! -
Eljössz-e velem?
- kérdezte végül
a nádszáltól; de
az csak a fejét
rázta, annyira
ragaszkodott az
otthonához. -
Hitegettél csak!
- kiáltotta a
fecske. -
Indulok a
piramisokhoz.
Isten veled! -
És elrepült.
Szállt, szállt
egész nap, és
estére
megérkezett a
városba.
-
Hol töltsem az
éjszakát? -
kérdezte. -
Remélem,
felkészültek a
fogadásomra.
Ekkor
megpillantotta a
szobrot az
oszlop tetején.
-
Itt fogok
megszállni -
kiáltott fel -,
pompás ez a
hely, járja a
friss levegő is!
- És
leereszkedett,
egyenesen a
Boldog Herceg
lába elé.
-
Arany a
hálószobám -
mondta magának
halkan, amint
körülpillantott,
és aludni
készült; de alig
dugta a
fejecskéjét a
szárnya alá,
rápottyant egy
nagy vízcsepp. -
Milyen különös!
- kiáltott fel.
- Egyetlen felhő
sincs az égen,
tisztán
ragyognak a
csillagok, és
mégis esik.
Bizony szörnyű
az éghajlat itt
Észak-Európában.
A nádszál ugyan
szerette az
esőt, de csak
puszta önzésből.
Akkor ismét
ráhullott egy
csepp.
-
Mi haszna van
egy ilyen
szobornak, ha
még az esőtől
sem véd meg? -
kérdezte. -
Keresnem kell
egy jó, fedeles
kéményt. - És
elhatározta,
hogy
továbbszáll.
De mielőtt
szétnyitotta
volna szárnyait,
ráhullott a
harmadik csepp.
Ekkor felnézett
és látta - de
jaj, mit is
látott?
A
Boldog Herceg
szeme könnyben
úszott, és a
könnyek
végigcsorogtak
aranyorcáján. És
a holdfényben
olyan gyönyörű
volt az arca,
hogy a kis
fecskét
elöntötte a
szánalom.
-
Ki vagy te? -
kérdezte.
-
Én vagyok a
Boldog Herceg.
-
Miért sírsz
akkor? -
kérdezte a
fecske. -
Teljesen
átáztattak a
könnyeid.
-
Míg éltem, és
emberi szívem
volt - felelte a
szobor -, azt se
tudtam, mi a
könny, mert a
Gondtalanság
Palotájában
laktam, ahova
nem léphet be a
Szomorúság.
Nappal a kertben
játszottam
társaimmal, este
pedig a Nagy
Teremben én
nyitottam meg a
táncot. A kertet
magas fal vette
körül, de nekem
eszembe se
jutott
megkérdezni,
hogy mi van a
falon túl, olyan
szép volt
odabent minden.
Az udvaroncaim
Boldog Hercegnek
neveztek, és én
csakugyan boldog
voltam, ha a
gyönyör
boldogság. Így
éltem, és így
haltam meg. És
most, hogy holt
vagyok, ide
állítottak,
olyan magasra,
hogy látnom kell
a város minden
szörnyűségét és
nyomorúságát, és
bár a szívem
ólomból van,
mást sem
csinálok, csak
sírok.
"Úgy, hát belül
nem is arany?" -
jegyezte meg
magában a
fecske. De
udvariasabb volt
annál, semhogy
kimondjon egy
ilyen személyes
természetű
megjegyzést.
-
Messze innen -
folytatta mély,
zengő hangon a
szobor -, jó
messze,
valamelyik kis
utcában áll egy
szomorú
házacska. Ablaka
éppen nyitva, és
én egy asszonyt
látok odabent,
amint az asztal
mellett ül. Arca
keskeny és
megviselt, keze
durva és vörös,
telis-tele
tűszúrással,
mert az asszony
varrónő.
Golgotavirágokat
hímez éppen egy
atlaszruhára,
amelyet a
királyné
legkedvesebb
udvarhölgye
visel majd a
legközelebbi
udvari bálon. A
szoba sarkában,
az ágyon betegen
fekszik a
kisfia. Lázas,
és narancsot
kér. De az
édesanyja nem
tud mást adni
neki, csak
vizet, s így a
kisfiú sír.
Fecském,
fecském, kicsi
fecském, nem
vinnéd-e el neki
a rubint a
kardom
markolatáról?
Lábamat ehhez a
talapzathoz
erősítették,
magam nem tudok
mozdulni.
-
Engem várnak már
Egyiptomban -
mondta a fecske.
- Társaim föl-le
cikáznak a Nílus
fölött, és
beszélgetnek a
nagy
lótuszvirágokkal.
Hamarosan
elpihennek a
nagy király
piramisában. Ott
fekszik a király
is festett
koporsóban.
Sárga vászonba
burkolták, és
bebalzsamozták
fűszerekkel. A
nyakában
halványzöld
jadelánc van, és
a keze, mint a
száraz levél.
-
Fecském,
fecském, kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
várhatnál-e még
egy éjszakát,
lennél-e a
követem? A
kisfiú olyan
szomjas, és az
édesanyja olyan
szomorú.
-
Ha meggondolom,
én nem is
szeretem a
fiúkat - felelte
a fecske. - Múlt
nyáron, amikor a
folyó mellett
tanyáztam, volt
ott két durva
kölyök, a molnár
fiai, akik
unos-untalan
kővel
hajigáltak.
Persze, nem
találtak el, mi
fecskék
sebesebben
repülünk annál,
és az én
famíliám
különösen híres
a gyorsaságáról,
hanem azért ez
tiszteletlenség
volt.
De a Boldog
Herceg úgy
elszomorodott,
hogy a kis
fecske
megsajnálta.
-
Bár nagyon hideg
van - mondta -,
egy éjszakára
mégis maradok,
és a követed
leszek.
-
Köszönöm kicsi
fecske - mondta
a Herceg.
Így aztán a
fecske kicsípte
a nagy rubint a
Herceg
kardjából, és a
csőrébe fogva, a
tetők fölé
emelkedett.
Elszállt a
székesegyház
tornya mellett,
ahol az angyalok
fehér
márványszobrai
állnak. Elsuhant
a palota fölött,
és hallotta a
tánc dobogását.
Egy szép fiatal
lány épp akkor
lépett ki az
erkélyre
szerelmesével.
-
Milyen
csodálatosak a
csillagok -
mondta a férfi
-, és milyen
csodálatos a
szerelem
hatalma!
-
Remélem, hogy
idejében
elkészül a ruhám
az udvari bálra
- felelte a lány
-,
golgotavirág-hímzést
rendeltem rá, de
a varrónők olyan
lusták.
A
fecske átsuhant
a folyó felett,
és látta a
hajóárbocokon
lengő
lámpásokat.
Elszállt a gettó
fölött, és
látta, amint az
alkudozó öreg
zsidók
rézserpenyőben
méregetik a
pénzt. Végül
elérkezett ahhoz
a szomorú
házhoz, és
benézett. A
kisfiú lázasan
köhögött az
ágyban, anyját
pedig a
fáradságtól
elnyomta az
álom. Beröpült
hát a szobába,
és letette az
asztalra, az
asszony gyűszűje
mellé a nagy
rubint. Aztán
gyengéden
körülrepülte az
ágyat, és
szárnyával
legyezgette a
kisfiú homlokát.
-
Milyen jó hűvös
van - mondta a
kisfiú -, most
már meg fogok
gyógyulni! - És
édes álomba
merült.
Akkor a fecske
visszaszállt a
Boldog
Herceghez, és
elmondta, mit
végzett.
-
Furcsa -
jegyezte meg -,
csöppet se
fázom, pedig
meglehetősen
hideg van.
-
Mert jót
cselekedtél,
azért - mondta a
Herceg.
A
kis fecske
elgondolkozott
ezen, s azután
elaludt. A
gondolkozás
ugyanis mindig
elálmosította.
Hajnalban
elszállt a
folyóhoz, és
megfürdött.
-
Milyen
rendkívüli
jelenség -
mondta a
madártan
professzora,
amikor áthaladt
a hídon. -
Fecske télen! -
És hosszú
levelet írt az
esetről a
helybeli
újságnak. Nagy
feltűnést
keltett vele,
mivel
teletűzdelte
olyan szavakkal,
amelyeket senki
sem értett.
-
Ma este indulok
Egyiptomba -
mondta a fecske,
és előre örült
az
elkövetkezőknek.
Meglátogatta
sorra a
műemlékeket, és
sokáig
elüldögélt a
templomtorony
csúcsán. Amerre
csak megfordult,
a verebek
felcsiripeltek.
-
Nicsak, egy
előkelő idegen!
- mondogatták
egymásnak. S így
aztán a fecske
nagyon jól
érezte magát.
Amikor felkelt a
hold,
visszarepült a
Boldog
Herceghez.
-
Nem üzensz
semmit
Egyiptomba? -
kiáltotta. -
Nyomban indulok.
-
Fecském,
fecském, kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
maradj velem még
egy éjszakára.
-
Várnak már
Egyiptomban -
felelte a
fecske. -
Társaim holnap
továbbrepülnek a
második
vízeséshez.
Víziló hűsöl ott
a sás között, és
hatalmas
gránittrónuson
ül Memnon isten.
Egész álló
éjszaka a
csillagokat
bámulja, s
amikor a
hajnalcsillag
feltűnik az
égen, kiszakad
belőle az
örömkiáltás, és
aztán megint
elnémul. Délben
sárga oroszlánok
járnak inni a
vízpartra.
Szemük zöld,
mint a
legzöldebb
berill, és
ordításuk
túlharsogja a
vízesés
zuhogását.
-
Fecském,
fecském, kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
messze-messze, a
város túlsó
szélén látok egy
fiatalembert egy
padlásszobában.
Asztala tele van
kéziratlapokkal,
föléjük hajlik,
és mellette, egy
talpas pohárban
hervadozó
ibolyák. Haja
barna és
hullámos, az
ajka piros, mint
a gránátalma, a
szeme nagy és
álmodozó. A
darabját
szeretné
befejezni a
színházigazgató
számára, de nem
tud írni, mert
nagyon fázik.
Kandallójában
nincsen tűz, és
az éhség
elgyengítette.
-
Itt maradok még
egy éjszakára -
mondta a fecske,
mert igazán jó
szíve volt. -
Vigyek neki is
egy rubint?
-
Sajnos, nincs
több rubinom -
mondta a Herceg
-, nincs egyebem
már, csak a két
szemem. Ritka
zafírból valók,
ezer évvel
ezelőtt hozták
őket Indiából.
Vájd ki az
egyiket, s vidd
el neki. Majd
eladja az
ékszerésznek,
eleséget és
tüzelőt vesz
érte, és
befejezi a
darabját.
-
Drága herceg -
mondta a fecske
-, én ezt nem
tudom megtenni!
- És sírva
fakadt.
-
Fecském,
fecském, kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
tedd, ahogy
parancsoltam!
A
fecske hát
kivájta a herceg
fél szemét, és
repült a diákhoz
a padlásszobába.
Nem is volt
nehéz bejutnia,
mert a háztetőn
lyuk tátongott,
s azon
besurranhatott
egyenest a
szobába. A
fiatalember
éppen tenyerébe
temette az
arcát, s meg sem
hallotta a
szárnyak
suhogását; de
amikor
feltekintett,
ott találta a
gyönyörű zafírt
a hervadt
ibolyákon.
-
Mégiscsak
megbecsülnek -
kiáltott fel -,
ezt valamelyik
tisztelőm
küldte! Most már
befejezhetem a
darabomat! - És
sugárzott a
boldogságtól.
Másnap a fecske
elrepült a
kikötőbe. Megült
egy nagy
hajóárboc
csúcsán, és
elnézte, hogyan
emelik ki a
tengerészek
köteleken a
hatalmas ládákat
a hajó
gyomrából.
-
Húzd meg! -
kiáltották,
valahányszor
egy-egy láda
előbukkant.
-
Megyek
Egyiptomba! -
kiáltotta a
fecske, de senki
sem törődött
vele, s így
aztán amikor
felkelt a hold,
visszaszállt a
Boldog
Herceghez.
-
Búcsúzni jöttem
- szólt fel
hozzá.
-
Fecském,
fecském, kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
maradj velem még
egy éjszakára!
-
Tél van -
felelte a fecske
-, nemsokára itt
a fagy, lehull a
hó. Egyiptomban
a zöld
pálmafákra
melegen tűz a
nap, az iszapban
krokodilusok
feküsznek, és
bután bámulnak a
világba. Társaim
fészket raknak
Baalbek
templomában, és
turbékolva
figyelik őket a
rózsaszín és
fehér galambok.
Drága Herceg,
elhagylak, de
sohasem foglak
elfelejteni, és
tavasszal,
visszafelé
szállva majd
hozok neked két
szép drágakövet
azok helyett,
amelyeket
elajándékoztál.
A rubin pirosabb
lesz, mint a
piros rózsa, és
a zafír kék
lesz, akár az
óceán.
-
Odalent a téren
- mondta a
Boldog Herceg -
álldogál egy
gyufaárus
kislány. A
gyufát
beleejtette a
csatornába, s
tönkrementek az
utolsó szálig.
Az apja megveri,
ha nem visz haza
pénzt, és most
sírdogál
szegény. Nincs
se cipője, se
harisnyája, és a
feje is
fedetlen. Vájd
ki a másik
szememet, add
oda neki, és nem
veri meg az
édesapja.
-
Itt maradok még
egy éjszakára -
mondta a fecske
-, de nem
vájhatom ki a
szemedet, mert
akkor
megvakulsz.
-
Fecském,
fecském, kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
tedd, ahogy
parancsoltam.
Kivájta hát a
fecske a Herceg
másik szemét, és
elrepült vele.
Elsuhant a
gyufaárus
kislány mellet,
és beleejtette a
követ a
tenyerébe.
-
De gyönyörű
üvegcserép! -
kiáltott fel a
kislány, és
nevetve
hazafutott. A
fecske pedig
visszaszállt a
Herceghez.
-
Most már vak
vagy - mondta -,
így hát veled
maradok örökre.
-
Nem, kicsi
fecském - mondta
a szegény Herceg
-, menned kell
Egyiptomba.
-
Örökre veled
maradok - mondta
a fecske, és
elaludt a herceg
lábánál.
Másnap pedig a
vállára
telepedett, és
arról mesélt
neki, mi mindent
látott ő idegen
országokban.
Mesélt a piros
ibiszekről,
amelyek
hosszú-hosszú
sorokban
álldogálnak a
Nílus partján,
és csőrükbe
kapják az
aranyhalakat;
mesélt a
szfinxről, amely
olyan öreg, mint
maga a világ, a
sivatagban él,
és tud mindent;
mesélt a
kalmárokról,
akik lassan
lépkednek a
tevék mellett,
és
borostyánszemeket
szorongatnak a
kezükben; mesélt
a holdhegyek
királyáról, aki
fekete, akár az
ébenfa, és egy
nagy kristály az
istene; mesélt
az óriás, zöld
kígyóról, amely
egy pálmafán
alszik, és húsz
papja
mézeskaláccsal
eteti; mesélt a
törpékről, akik
a nagy tavon
óriás leveleken
hajóznak, és
örökös háborút
vívnak a
lepkékkel.
-
Drága kicsi
fecském - mondta
a Herceg -,
csodálatos
dolgokat
beszélsz nekem,
de nincs
csodálatosabb az
emberi
szenvedésnél.
Nincs nagyobb
titokzatosság,
mint a
nyomorúság.
Repülj végig a
város felett,
kicsi fecske, és
meséld majd el
nekem, mit
láttál.
Így a fecske
végigrepült a
város felett, és
látta, hogy a
gazdagok szép
házaikban
boldogan
vigadoznak, míg
a koldusok a
kapuk előtt
üldögélnek.
Berepült a sötét
sikátorokba, és
belenézett az
éhező gyermekek
fehér arcába,
amint közömbösen
bámulták a
fekete utcát.
Egy híd boltíve
alatt két kisfiú
feküdt, szorosan
egymás karjában,
hogy meg ne
dermessze őket a
hideg.
-
Jaj de éhesek
vagyunk! -
mondták.
-
Itt nem
alhattok! -
kiáltott rájuk
az őr, s a két
kisfiú
nekivágott az
esőnek.
Aztán a fecske
visszarepült, és
elmondta a
Hercegnek, mit
látott.
-
Aranylemezkékkel
vagyok borítva -
mondta a Herceg
-, fejtsd le
rólam
levelenként, és
add a
szegényeimnek;
az élők azt
képzelik, hogy
az arany
boldogságot hoz
rájuk.
A
fecske
lecsipegette hát
az
aranylevélkéket,
egyiket a másik
után, míg a
Boldog Herceg
tetőtől talpig
kopott nem lett
és szürke. És az
aranylevélkéket,
egyiket a másik
után, mind a
szegényeknek
vitte, és a
gyermekek arca
kipirosodott
tőle; nevetésük,
játszadozásuk
felverte az
utcát.
-
Van már otthon
kenyerünk! -
kiáltották.
Amikor lehullott
a hó, s a hóra
jött a fagy, az
utcák mintha
ezüstből
volnának, úgy
csillogtak és
ragyogtak; a
házak ereszéről
hosszú jégcsapok
lógtak, megannyi
kristálytőr, az
emberek pedig
mind bundába
bújtak, és a
kisfiúk
skarlátszínű
sapkában
korcsolyáztak a
jégen.
A
szegény kicsi
fecske egyre
jobban és jobban
fázott, de
annyira
megszerette a
Herceget, hogy
nem akarta
elhagyni.
Felcsipegette a
morzsákat a pék
ajtaja előtt,
amikor a pék nem
látta, és a
szárnyaival
csapkodott, hogy
felmelegedjék.
Végül érezte,
hogy nemsokára
meghal. Már csak
annyi ereje
maradt, hogy
utoljára
rászállhasson a
Herceg vállára.
-
Isten veled,
drága Herceg -
suttogta -,
ugye,
megengeded, hogy
megcsókoljam a
kezedet?
-
Örülök, kicsi
fecském, hogy
végre mégis
elindulsz
Egyiptomba -
mondta a herceg
-, túlságosan
hosszan időztél
itt; de inkább
az ajkamat
csókold meg,
mert szeretlek.
-
Nem Egyiptomba
indulok - mondta
a fecske. - A
halál házába
megyek. És a
halál, ugye, az
álom testvére?
Azzal ajkon
csókolta a
Boldog Herceget,
és holtan
hullott a lába
elé.
Ebben a
pillanatban
furcsa roppanás
hangzott a
szobor
belsejéből,
mintha valami
eltört volna. S
csakugyan, az
ólomszív
kettéhasadt.
Szörnyen kemény
volt a fagy,
annyi bizonyos.
Másnap kora
reggel a
polgármester a
városi
tanácsosok
kíséretében
átsétált a
téren.
Ahogy elhaladtak
az oszlop
mellett, a
polgármester
feltekintett a
szoborra.
-
Uramisten! De
ütött-kopott ez
a Boldog Herceg!
- mondta.
-
Ütött-kopott, de
még mennyire! -
harsogták a
városi
tanácsosok, akik
mindig
egyetértettek a
polgármesterrel;
és odamentek a
szoborhoz, hogy
megnézzék
közelebbről.
-
Kiesett a rubin
a kardjából, a
szeme eltűnt, és
aranyos külsejét
is elvesztette -
szólt a
polgármester -,
hiszen koldusabb
már a koldusnál!
-
Koldusabb már a
koldusnál! -
ismételték a
tanácsosok.
-
És itt meg
éppenséggel egy
halott madár
hever a lábánál!
- folytatta a
polgármester. -
Csakugyan
legfőbb ideje
rendeletet
hoznunk arról,
hogy a
madaraknak tilos
itt meghalniuk.
És a városi
írnok
följegyezte a
javaslatot. Így
aztán
lebontották a
Boldog Herceg
szobrát.
-
Mivelhogy nem
szép, nem is
hasznos többé -
jelentette ki a
művészetek
egyetemi
professzora.
Azután
megolvasztották
a szobrot a
kemencében, és a
polgármester
egybehívta a
városi tanácsot,
hogy
elhatározzák: mi
történjék az
érccel.
-
Természetesen új
szoborra van
szükségünk -
mondta -, és
legyen az az én
szobrom.
-
Az én szobrom -
mondta mindegyik
városi tanácsos,
és civakodni
kezdtek. És
amikor utoljára
hallottam
felőlük, még
egyre
civakodtak.
-
Milyen különös -
mondta a
munkavezető az
öntőműhelyben. -
Ez a meghasadt
ólomszív nem
olvadt meg a
kemencében. Ki
kell hajítanunk.
És kihajította a
szemétdombra,
ahol már ott
feküdt a halott
fecske is.
-
Hozd el nekem a
városból azt a
két dolgot, ami
a legértékesebb
- mondotta az Úr
egyik
angyalának; és
az angyal
elhozta az
ólomszívet és a
holt madarat.
-
Jól választottál
- szólt az Isten
-, mert ez a kis
madár örökké
énekelni fog az
én
paradicsomkertemben,
és a Boldog
Herceg az én
aranyvárosomban
dicsőít majd
engemet.
|