Egy szerencsétlen hajótörött, deszkába kapaszkodva kivetődött egy lakatlan szigetre. Alig talált magának megélhetést: kevés volt az erdő és a bokor, viszont annál több a szikla. Buzgó imádságban kérte Istent, hogy mentse meg.

 Minden nap figyelte a horizontot, hátha megérkezik a kért segítség. Ez így ment hosszú ideig, de nem történt semmi. Kissé kezdett magához térni, s megpróbálta megszervezni életét. Kövekből szerszámokat készített, vadászott és művelte a földet. Hosszú fáradtság után még tüzet is sikerült gyújtania. Épített magának egy kunyhót és egy raktárfélét.

 Hónapok teltek el. Naponta imádkozott, de nem jött a segítség, pedig nagyon várta. Egy nap a szellő fölkapta az égő lángot és a kunyhó oldala lángba borult. Sötét füstfelhő szállt az ég felé. Kétségbeesve küzdött a tűz ellen mert tudta, hogy hónapok munkája forog kockán. De hiába volt minden igyekezete, csak egy vödör hamu maradt egész munkájából. A hajótörött, aki erején felül igyekezett valamit megmenteni, levetette magát a homokba és keservesen sírt: URAM! MIÉRT???? MIÉRT TETTED EZT VELEM???...

 Pár óra múlva egy hajó kötött ki a kis sziget közelében. Néhányan átszálltak a mentőcsónakba, és azzal jöttek a szigetre.

 - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte nagy boldogan a hajótörött.

 - MEGLÁTTUK A FÜSTJELEIDET! - hangzott a válasz.

Zsolt. 37,5: Hagyd az Úrra a te útjaidat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti.