Korán jött az
őszi alkonyat.
Mire nagyapa
kifogta kocsija
elől a lovakat
és lecsutakolva
az istállóba
vezette őket,
szinte teljesen
sötét lett.
Unokája, Ferkó,
már ott
türelmetlenkedett
az istálló
ajtajában. Szép
csillagos este
volt.
Ilyenkor mindig
csillaglesre
indult nagyapa
és unokája.
Különös örömet
jelentett
számukra a
csillagok
nézése.
"Mondd csak,
nagyapa, tényleg
igaz, amit a
múltkor mondtál:
minden embernek
van külön, saját
csillaga?"
"De még mennyire
- válaszolt
hamiskás
mosollyal
nagyapa -, ám
csak annak a
csillaga ragyog
oly fényesen ott
fenn az égen,
aki itt a földön
is sugárzó
életet élt, és
fényt árasztott
maga körül."
-
Fényt árasztani
? Úgy mint a
szentjánosbogarak
? - csodálkozott
az unoka.
"Nem egészen. Az
ember tettei
által válhat
sugárzóvá,
azzal, hogy
másokat is
hasonló
cselekedetekre
ösztönöz. Tudod,
Ferkó,
csillagnak lenni
az Isten egén,
ez a
legnagyszerûbb
dolog ezen a
teremtett
világon. A
csillagok nappal
magukba szívják
a nap fényét,
melegét, hogy
aztán éjszaka
kicsiny
mécsesekként
mindet a földre
szórják.
Tulajdonképpen
nekünk,
embereknek is
hasonló a
dolgunk: Isten
fényét
felragyogtatni
földi életünk
során."
Míg nagyapa
beszélt,
tekintete
izzott; mint a
parázs, mintha
két fénylő
csillag ült
volna szemében.
Aztán hirtelen
elhallgatott -
most egész másra
gondolt-,
megfogta unokája
kezét és
csendesen csak
ennyit mondott:
"Gyere,
induljunk, hideg
már az este."
Már jó ideje
egyre rövidebbek
lettek ezek az
esti séták.
Valahányszor
Ferkó ezt
megjegyezte, a
válasz mindig
így hangzott:
"Hiába, egyre
fáradtabbak a
lovak, már nem
úgy húzzák a
kocsit, mint
régen."
Egyszer aztán
nagyapa
szokatlanul
korán jött haza.
Még a lovak
csutakolása is
elmaradt, pedig
erre Ferkó
emlékezete óta
nem volt példa.
Az alkony
nagyapát már az
ágyban találta.
Arca lázban
égett, szemei
fényesen
ragyogtak.
Hamarosan
megérkezett az
orvos is, õt
követte a
tisztelendő úr.
Nagyanya
gyertyát
gyújtott,
mindenki
csendben
suttogott.
Amikor a
tisztelendő úr
is elment, Ferkó
észrevétlenül
besurrant a
szobába és az
ágy szélére
telepedett.
-
Nagyapa, mi lesz
a csillagokkal?
"Én már csak egy
karnyújtásnyira
vagyok tőlük. De
hadd lám,
tudod-e még,
hogy mi a
csillag dolga?"
- kérdezte
suttogó hangon
nagyapa.
"Hogy magába
szívja a nap
fényét és
éjszaka a földre
szórja."
"És
az emberé?"
"Hogy
Isten szeretetét
szívja magába,
és mint égen a
csillag, itt a
földön mások
felé sugározza."
"Úgy
van. Látom, jól
megtanultad. Ne
feledd sohasem!
Minden ember
Isten csillaga.
Úgy élj itt a
földön, hogy
egyszer majd az
örökkévalóság
egén ragyoghass"
- hangzott
nagyapa utolsó
tanítása a
csillagokról.
Azzal lehunyta
szemét és
elaludt.
Hajnalban már
nem kelt fel,
hogy friss
abrakot tegyen
lovai elé, s
közben
megbámulja a
csillagokat.
Csak aludt,
aludt...
végtelen álomba
merülten;
csendben, békén,
csillagmosollyal
az arcán.
Ferkó szívén
átsuhant a
keserű fájdalom.
Hosszú hetekig
nem találta
helyét. De aztán
újra eszébe
jutottak a
csillagok és
nagyapa szavai.
Most már az ő
csillaga is ott
fenn ragyog, a
földről égi
pályára lépve.
Felnézett a
csillagos
égboltra. Néhány
pillanatig
kétségbeesetten
keresgélt,
már-már sírásra
görbülő szájjal.
Egyszer csak
meglelte, amit
keresett.
Rátalált nagyapa
csillagára,
közvetlenül a
Göncölszekér
felett: ott ült
a bakon,
ostorral
kezében...
|