Egy
csillag története
A
világmindenség
teremtésekor az
Úristen
összegyűjtötte a
csillagokat. Köztük
volt a mi napunk is.
Végignézett a
nyüzsgő sokaságon és
beszédet intézett
hozzájuk:
-
Figyeljetek rám! -
kezdte. -
Gondjaitokra bízom a
teremtett világot.
Mindegyikteknek adok
néhány bolygót. Az
lesz a feladatotok,
hogy kiárasszátok a
fényt, a meleget
ezekre a bolygókra,
s ez által ott élet
sarjadjon. Legyenek
rajtuk növények,
állatok, emberek,
mindenféle élőlények
nagy
változatosságban,
gazdagságban.
Ekkor
Isten elé járultak a
csillagok, s mind
kapott a bolygókból,
amivel tele volt a
zsebe. Kisebb
csillagocskák
egy-két bolygót,
nagyobbacskák
ötöt-tízet,
óriáscsillagok száz
bolygót. Ezután az
Úr elhelyezte őket a
világmindenségben,
ahol jó nagy hely
van, elfértek mind.
A gondjaikra bízott
bolygók pedig ott
keringtek
körülöttük. De élet
még nem volt rajtuk,
sivár, kopár volt
valamennyi. Akadtak
csillagok, amik jó
helyre kerültek,
ahol nem volt nagyon
hideg, némi víz is
csillogott a
bolygóikon elszórt
tócsákban, mások
viszont ott
dideregtek az
Univerzum csücskén,
sanyarú körülmények
közt.
Különbözőképpen
indult az életük.
Telt-múlt az idő.
Évezredek
jöttek-mentek,
bizony egymillió év
is elmúlt, s a
csillagok közt
versengés támadt.
Némelyikük már
négy-öt bolygóján is
fel tudott mutatni
valami életet.
Akadt, ahol már nőtt
a petrezselyem, a
másikon virágok
nyíltak, sőt akadt
olyan csillag,
amelyiknek
legközelebbi
bolygóján már az
első hangya is
megjelent!
Aztán, ahogy tovább
teltek az évmilliók,
ezek a csillagok
elhatározták, hogy
százezer évente
összegyűlnek,
mindenki megmutatja,
milyen előrelépést
tett az elmúlt
időszakban, és akik
semmilyen életet nem
tudnak fakasztani,
azokat megbüntetik,
mert rossz
csillagok; elveszik
a bolygóikat, s
magányos, kóbor
vándorrá kell
lenniük.
Otthontalanul,
üstökösként járják
majd a mindenség
útjait.
Az Univerzum szélén
volt egy egészen
kicsike csillag.
Erejét megfeszítve
igyekezett ontani a
fényt, a meleget,
hogy három bolygóján
élet sarjadjon, de
nagyon nehéz dolga
akadt: mindhárom
bolygó olyan kis
szerencsétlen volt.
Néhány csepp víz
árválkodott
mindössze a
felszínükön,
egyébként csak
mérgező gázok meg
nagy kövek.
Jó szándékú társai
figyelmeztették:
-
Vigyázz, már csak
ötven év és összeül
a nagytanács, s ha
nem mutatsz fel
eredményt, kötheted
a vándortarisznyát!
No,
megszeppent a kis
csillag, s úgy
elkezdte sugározni a
meleget, hogy maga
is beleizzadt. Nem
is maradt el a
gyümölcse! A
legközelebbi bolygón
egyik napról a
másikra kinőtt a
földből egy kaktusz.
Volt nagy öröm!
Jó, jó, nem egy
gyümölcsfa, csak
holmi tüskés gumó,
de hát az is valami!
Nem nagyigényű,
beéri azzal a pár
csöpp vízzel, s ha
ritkán is, de szép
virágot bont. A kis
csillag vigyázott
rá, mint a szeme
fényére. Büszke is
volt. Jöhet már a
nagytanács!
Megmutatja, hogy ő
nem mihaszna, lusta
csillaga az égnek!
Már az első bimbó is
megjelent a
kaktuszon, amikor
nagy baj történt.
Azon a bolygón
ugyanis működött egy
mihaszna vulkán, s
ez egyszer csak
kitört, elborította
izzó lávával a föld
felszínét, és hamuvá
égette a növényt:
hiába a tüskék, nem
tudott védekezni
ellene. Elcsüggedt a
kis csillag:
- Mi lesz velem? -
sóhajtozott. - Senki
sem hiszi majd el,
hogy itt volt ez a
növény.
Bizony így is lett.
Letelt az ötven év,
odaállították a
tanács elé.
- Na,
mutass fel valami
eredményt!
Ő
mondani kezdte a
szomorú történetet,
mesélt, de ezzel nem
hatotta meg gőgös
csillagtársait.
- Add
át a bolygóidat! Nem
vagy méltó arra,
hogy gondjukat
viseld! -
parancsoltak rá, és
felosztották egymás
között a három
bolygót, pedig nekik
már tán ezer is volt
akkoriban.
Elindult vándorútra
a kis csillag. Még a
könnyei is
potyogtak, és
csóvaként szegődtek
a nyomába. Meddig
vándorolt? Évekig,
évszázadokig,
évmilliókig? Annyi
bizonyos, hogy egy
szép napon
megérkezett a mi
naprendszerünkbe.
Megcsodálta vakítóan
világító Napunkat,
megszámolta a
bolygókat, jót
nevetett a Mars
vörös ábrázatán,
gyönyörködött a
Saturnus gyűrűjében,
a távoli, pici
Plútót pedig először
észre sem vette.
Legjobban azonban a
harmadik bolygó
tetszett meg neki.
Kék színben
pompázott. Óceánnyi
víz volt rajta.
- Na - gondolta -,
ezt megnézem
közelebbről!
Nézte
a hegyeket,
folyókat.
-
Ügyes csillag lehet
a gazdája - gondolta
egy kicsi
irigységgel a
szívében -, hiszen
itt mintha már a
teremtés koronája,
az ember is színre
lépett volna.
Közel
repült a bolygóhoz,
ahogy csak bírt,
csak arra vigyázott,
hogy a nagy vonzerő
le ne rántsa. Már
látta az embereket
parányi pontként
mozogni odalent.
Azok is észrevették
őt. Hárman is
fölnéztek az égre,
meglátták,
elcsodálkoztak. S
azt is látta, hogy
ez a három
föltarisznyáz, s
elindul a nyomába.
- Lassítok egy
kicsit - gondolta a
kis csillag -,
nehogy nyomomat
veszítsék - s szép
lassan úszott az ég
alján, minduntalan
hátratekintve:
követik-e még.
Követték, bizony! S
már nem is
külön-külön, hanem
együtt, mert ahogy
egy irányban
haladtak, egy éjjel
egy
útkereszteződésnél
összetalálkoztak.
Így teltek a hetek.
Lassan megváltozott
a táj. Feltűnt egy
város, majd egy
kisebb falu, a
szélén egy
barlanggal. A kis
csillag kíváncsi
természetű volt,
bekukkantott ide is.
Elnyílt a szeme a
csodálkozástól! A
barlangban egy pici
csecsemő feküdt
állatok etetőjében,
mellette egy
fiatalasszony és egy
férfi: biztosan a
szülei. Állt ott még
néhány jószág,
lehelték a csöpp
gyereket, hogy ne
fázzék.
- Nagyon hideg lehet
ott lent - vélte a
kis csillag -,
megállok itt egy
órácskára, és adok
nekik némi fényt,
meleget.
Le is
táborozott az ég
alján, észre sem
vette, hogy követői,
a vándorok is
megérkeztek
időközben. Hanem azt
már hallotta, hogy
valaki megszólítja
őt, hatalmas, erős
hangon, mintha az
egész mindenség
szózattal telt volna
meg.
- Jól
van, kis csillag,
derék munkát
végeztél! - dicsérte
meg maga a Mindenség
Ura. - Igaz, hogy a
kaktuszodat
elpusztította a
vulkán, mégis többet
tettél, mint a
nagytanács
leghatalmasabb
csillagai
együttvéve, mert te
voltál az, aki
megmutatta a
világnak Fiam
születését. Jöjj
velem, most
megjutalmazlak!
Isten a tenyerébe
vette a csillagot,
és elhelyezte
országának közepébe,
azóta is világít az
ott élő embereknek
és angyaloknak.
|